a platánok az alsónadrágban álldogáló, részegen vigyorgó parkban,
egy-egy pillanatnyi tisztánlátás, akár a papírtrombiták,
az égből megállíthatatlanul, kopogva hulló, üres öngyújtók.
Ez az óvszerekkel és szatyrokkal teli fekete dagály,
amit egyéb eszköz híján magammal mérek,
ma épp a torkomig ér.
A néhány ezer közös fotó.
Fesztiválokon, kanapékon, ágyban – főleg ágyban.
Kócos nevetgélés, gyűrött takarók,
szakadt pólókban, alkalmanként meztelenül.
Elnézve őket, sokkal élőbbek, mint ami most ezt írja.
Karácsonyfadíszek egy atomerőmű-baleset
miatt evakuált város szekrényeiben.
A mondatok úgy ólálkodnak körülöttem,
akár egy falka rühes, szürke állat.
Havas, kietlen táj a hangod.
Itt állok benne, és az egészet nem hiszem el,
de a mondatok egyre közelítenek.
Ha rád néztem, volt bennem egy folyó.
Most a fel-felrebbenő sirályok között,
szakadt strandpapucsban csúszkálva
szaladgálok az üres, iszapos mederben,
aztán egy méteres gránitdarabbal kezdek el
kiabálva veszekedni: azonnal mondja meg,
minek az utolsó definíciója,
hogy két meztelen ember egymással
takarózik egy üres lakásban.
Arra gondoltam, íratok valakivel egy programot, ami feldolgozza az üzeneteid,
és készít „belőled” egy interaktív, digitális másolatot. Utána ugyanezt
megcsináltatom a saját üzeneteimből, végül pedig a kettőt
összekötöm egy akármilyen lehetséges üzenetküldő felületen
egy beszélgetésben. Az ilyen szerelem,
az áramforrás megszűnéséig, gyakorlatilag örökkévaló.
Látta 03:46
Mert hozzád beszélek a mozgólépcsőn álldogálva a plázában,
a sorban unatkozva a drogériában, hozzád, miközben
a túlárazott, cukros szart iszom, amit azért vettem, hogy
valami feldobjon, hozzád az esőbe egykedvűen kilépve, hozzád,
a szakadt sztriptízbárok és kihalt szuvenírboltok mellett elsétálva,
a zuhanyzóban állva, a buszon ülve, ebben az egész kötöttpályás
szabadesésben.
Zárlatos űrkabinban keringő asztronauta, aki ugyanazt
a két mondatot ismételgeti a süket rádióba:
„azt hiszem, van egy kis gond” és „szökik a levegő”.
(Élet és Irodalom)
********************************************************
A néhány ezer közös fotó.
Fesztiválokon, kanapékon, ágyban
– főleg ágyban.Kócos vigyorgás,
gyűrött takarók,szakadt pólókban,
alkalmanként meztelenül. Elnézve őket,
sokkal élőbbek, mint ami most ezt írja.
A jelenléteddel tönkretett utcák.
A platánok az alsónadrágban álldogáló,
részegen nevetgélő parkban,
egy-egy pillanatnyi tisztánlátás,
akár a papírtrombiták rikoltásai.
Az égből kopogva hulló, üres öngyújtók.
Ez az óvszerekkel és szatyrokkal teli
fekete dagály, amit egyéb eszköz híján
magammal mérek - ma épp a torkomig ér.
Karácsonyfadíszek egy atomerőmű-baleset
miatt evakuált város szekrényeiben.
Ha rád néztem, volt bennem egy folyó.
Most a fel-felrebbenő sirályok között,
szakadt strandpapucsban csúszkálva
szaladgálok az üres, iszapos mederben.
Azonnal mondjátok meg,
minek az utolsó definíciója,
hogy két meztelen ember egymással
takarózik egy üres lakásban.
Arra gondoltam, íratok valakivel
egy programot, ami feldolgozza
az üzeneteid,és készít „belőled” egy
interaktív, digitális másolatot.
Utána ugyanezt megcsináltatom
a sajátjaimból, aztán ezeket összekötöm
egy tetszőleges üzenetküldő felületen
egy beszélgetésben.
Az ilyen szerelem az áramforrás
megszűnéséig örökkévaló.
Látta 03:46
Mert hozzád beszélünk a mozgólépcsőn állva,
hozzád a drogériában a sorban unatkozva,
hozzád, miközben a túlárazott, cukros szart isszuk,
amit azért vettünk, hogy valami feldobjon minket,
hozzád a szélbe kilépve, a kirakatokban lógó
kettévágott állatok, szakadt sztriptízbárok,
kihalt szuvenírboltok mellett elsétálva,
hozzád a zuhanyzóban, a buszváróban,
félálomban, hozzád, aki élsz és uralkodol
ebben az egész kötöttpályás szabadesésben.
Az asztronauta, miután nyugdíjba ment,
két kocsmát nyitott a város szívében.
Az egyiket úgy nevezte el, Van egy kis gondunk,
a másikat úgy, hogy Szökik a levegő.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése