Bajtai András: Napló

Régi naplómat esténként titokban
újraolvasom. Mindig is szerettem volna
megkérdezni, te írtál-e naplót. Mert
én végül abbahagytam. Az utolsó
oldalon egy befejezetlen mondatot
találsz. Rólad szól. Még visszatérünk rá.

Bajtai András (1983-)

Nyerges Gábor Ádám: Fázhatok

Attól, hogy kimért, még nem lesz bölcs,
attól, hogy halk, még nem szerény.
Koszos pohárba tiszta víznek tölts,
s ahol ülepszik, ott fekszem én.

Attól, hogy fekszik, még nem halott,
attól, hogy fáj, még nem komoly.
A sérülés csak jelzésnek van ott,
legyen rajtam, amit megtorolj.

Attól, hogy sérült, még nem gyenge,
attól, hogy fiatal, árva –
Fázhatok bárhogy, sose engedj be,
eleve így lett ez kitalálva.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Bajtai András: Nekrológ

Közeledel.

Fény és fény között szemed fehérje
oly vakító.

Árnyékodat árnyékom követi.

Szemek voltunk,
megtaláltuk az árvaságot a sebes
mezőkön, a vérző foltokat a smaragd
nyárban –
megtaláltuk a virágot:
pipacs.

Minden érintésem:
szívfalba vésett múló fájdalom;
minden mosolyod:
kőrózsába zárt elérhetetlenség.

A remény-csillagokba kapaszkodtam,
megtaláltalak, és most mégis
csillagszegekkel feszít homlokodra
a lüktető magány.

Megérkezel.

Szívcsendzuhanás. Érkezésed
napfogyatkozás:
a Hold megolvad, és mi elmerülünk
a sötétlő ürességben.

A csillagok villogó szirénák.

Nincsen semmi,
csak a csend a fénytelen levegőben,
és a jade mohákon;
csak a csend a növő köveken
és a kereszten –
temető.

De Hold és Nap között,
sötétség és sötétség között,
szemhéjad:
a súlyos kőlap őrzi meg a fényt.

Még felnézel az égre,
lassuló esőcseppek koppannak arcodon,
majd ér és ér között magaddal viszed
fakuló tekintetemet.

Távolodol.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Összeg

Amire tanítottak, megtagadtam. Kérdez-
tem. Választ sose kaptam. Ami elveszett,
többé nem kerestem. Szerettek és én nem
szerettem. Maradt: egy pár cipő; ing, nadrág két-
két darab. Nincs látomás. Nincs semmi hang.
S magamban, ha hittem, félve csak, mint aki
egy vendéglő ablakán benéz.

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: zsákutca

eszméleteddel tömöd ki az ébredés zsákutcáját
zsíros kapukat döngetsz amik a sehová nyílnak
leszakadó esőcseppek hiányzó hőség rekviemjévé
merevednek hóesésből csapódik földhöz a szár
nélküli dó recitativo míg nem várt olvadásból
meg nem születsz a száj a szemüreg s kitöltenek
reszketeg kiáltásaim egész megtestesedve
lassú hőlégballonszerű emelkedésbe
kezdesz mintha hátadon a világegyetemet
hamvadó griff madár szárnyad porába
csúszik testünk olvadó pelyhek golyózáporában
szeretkezünk.

Murányi Zita (1982-)

Komán Attila: Álom

hogyan kelt ki belőled félszegen a nap
és hogy merül majd el árnyékodban

pont mint széteső hajó a homokon
lezuhantam a felemelkedésbe
felkavart szobák mélyén
megcsonkított fejek
röhögnek időtlenségünkön
és foguk nincs
nyugodt vagyok
mert estére lenyugszanak
s már csak némán fognak visítani

alig-alig vonszolgunk a terasz széléig
hogy még visszakérődzzük boldogságunk

Komán Attila (1997-)

Simon Márton: Tévedni legalább

Meséltem neki a Szív szútráról, erről
a buddhista szent szövegről. Mondtam,
hogy az ürességről szól – rosszul emlékeztem
persze, bár valami ilyesmiről – és soroltam,
hogy az üresség az üresség, nem indulás
és nem nem-indulás, nem boldogság és
nem nem-boldogság, nem keletkezett és nem múlik,
és ez van a szívben – ezt mondtam, és hogy szerintem
ez nagyon szép. A kádban feküdtünk, forró volt a víz,
lejjebb csúszott a melléről kezem, biztos
beszéltem tovább. Én csak meztelen voltam,
ő gyönyörű. Azóta tudom, hogy rosszul
emlékeztem, a Szív szútra eléggé más.
De ragaszkodni kéne a tévedésekhez is.
Mostanra megint másképp emlékszem,
pedig olyan biztos, hogy nincs benne, hogy
“nagyon finom voltál, köszönöm”,
vagy hogy “pusztulok nélküled,
ez van a szívben”. Egy ideje csak
tusolok, hideg vagy forró, mindegy.
Róla meg mondanám, hogy volt valami
nagyon szép, de pont innen tudom,
hogy rosszul emlékszem.

Simon Márton (1984-)

Taizs Gergő: Dinnyelé

mindenkire emlékeztetsz
felismerem benned
múltam és jövőm
összes rezdülését

a padot a parkban
a bécsi adventet
a színlelt jegyességet
az otthon fogalmát

és sorolhatnám tovább
de a végtelennek
nincs formája csak
észrevétlen kezdete

talán nem is tudsz róla
hogy egész világomat
hordozod magadban
és minél távolabb kerülsz

tőlem annál távolabb
kerülök magamtól
város ország földrész
helyett már csak a bolygó

közös míg a folyton
kelő napot kergeted
világtalan tapogatom
testmeleg emlékedet

(természetes színezék vagy
meg-megújuló stimuláns
adalékmentes dinnyelé
a hold látható oldalán)

Taizs Gergő (1984-)

Major Petra: hajnali dadogás

Ma is a hajnal
álmatlan foglya lettem,
mit a tegnapból temetni kellett,
azt mostanra eltemettem.

Valahol egy óra ketyeg
– magában beszél az idő –
kint vacogva ruhát vált az ég,
elkékült lábán vérvörös a cipő.

Lám, itt egy új nap megint,
tán új pokol, tán új csoda,
szűkszavú imákat dadog a szívem,
felszentelt vágyaim kolostora.

Major Petra (1983-)

Dékány Dávid: Párosujjú

Eddig csak úgy tettél, mintha,
de most már tényleg alszol.
A légzésedből és a szívverésedből tudom.

Alacsony felbontású tájakon jársz.
Ennek az álmodnak nincs arca és nincs alakja,
de annyiszor riadtam fel rá,
hogy már a sötétben kitapogatva is könnyen felismerem
érdes, pixelesedő felületét.

Szemgolyód mozgása metronóm
vagy ablaktörlő lapát,
de nem akarom hallani a hozzá tartozó zenét,
nem akarok abban az esőben vezetni,
ahol állatok ugorhatnak az útra,
az ígéretek pedig biztonsági öv nélkül ülnek mellettem,
és a fékezéstől a szélvédőn repülnének ki.

Nem akarok ott lenni,
mikor lekapcsolják őket a lélegeztetőgépről.
Engem csak a tisztázatlan pontok érdekelnek
emelkedés és zuhanás,
molekulák és élet,
ébrenlét és egy menekülő,
párosujjú patás csorda pánikja között.

Dékány Dávid (1988-)

Bék Timur: Bolygótűz

Átfordult a másik oldalára,
kényelemre nyújtva zsibbadásait.
Hegyvonulatoktól fájt a válla,
és fájdalmon túl mi mást találna itt?

Mintha nyártól dongó rengetegben
hidegkék vizű tengerszembe lépne,
elme-elmerülve, önfeledten
belefordult a holdtalan sötétbe.

Bocsássatok meg, próbáltam, de nem ment,
megszépíteni a szépíthetetlent,
lidércfényből szerezni lángot,

kitágítani hűlt ereinket.
Ahogy gombról tépik le az inget,
letépték róla a világot.

Bék Timur (1997-)

Murányi Zita: mező

egy kis fecnire rajzoltad fel a hóesést
nem fehér sötétkék pöttyöket
a kezed figyeltem mennyire megöregedett
ez most egy ötvenéves hóesés lesz
mint a szár nélküli kottafejek
körül az üres mező
olyanok az igazi istentől eredő pelyhek –
mondtam te szakadatlan róttad a
néma hangközökbe a hóviharokat.

Murányi Zita (1982-)