Katona Nikolas: Le Grand 30

1.
Volt egy ház, amelyben
most néhány hónappal
előbb lehetne. Kezemben
félig megpakolt dobozokban
emlékdarabok,
s már azt is tudom,
hogy indulnék, de
közém ékelődnek
akaratlan mozdulatok.
A közelgő évek,
mint egy lejtő,
ami bármilyen szemszögből
is nézve, behatárolhatatlan,
nem látni a végét.
Körülötte letaposott pipacsok,
félig nyiladozó napraforgók,
átmenet nélküli
traktorok zakatoló moraja.
Visszafele néznél.
Lépteid helyén
megfáradt falevelek
sprintelnek.
Már az elején
is tudtam,
hogy nincs elég hely
a farmerzsebbe gyömöszölt időnek.
Ami eljöhetne,
azt már rég kiszorítjaegy be nem fejezett
gondolat.

2.
Örök életemben
két esemény befolyásolt.
Az öregedés, valamint
a lokalizálhatóság.
Néha saját magunkhoz
is GPS kell.
Kifeszíteném őket,
de a ráció mögött
csak pár elmosódó körvonal,
kontúrvonalak.
Mélyebbre kellene
ásni magunkban.
Még a vakond túrásától
is mélyebbre.
Ez is csak egy elcsépelt
Közlésvágy a nyelvcsapon.
Vulvák és falloszok.
Nem (lehet) ilyen
konkrét minden.
Azt mondják, ahol
egy ajtó bezárul,
egy másik…
Közhely.
A kulcslyukon belátni
egészen gyerekkorodig.
Szavak mögött
távoli kondulás.
Izmok gyanútlan rángása,fáziskiesés,
jelzők indokolatlan halmozása.
Eljátsszuk mindennap,
ki tudja jobban
kicselezni az életet.

3.
A víz
a megtisztulás szimbolikája,
de erőtlen, hogy kimossa
a megtapadt rétegeket.
Határaimat,
Mint egy paralelepipedon sarkait
átlépem.
Nem érdekel,
mi szabályos
vagy merőleges.
A harmincas éveimbe
lépve a lét mögötti
egzisztencia is
beárad a pórusokon.
Először csak komótosan hullámzik,
majd dagályként vájatokat
hoz létre az elme
be nem töltött
hasadékaiban is.
Egy mozdulatok
nélküli pantomim.
Impresszív.
Néha a sebek
begyógyulnak a szövegben.
A beengedés mindig
résnyire nyitott.
Régebben a szavaknak
nem volt határuk,
most a torkomon akadtak
Föltorlódnak, majd
bizonyos időközökben,
kilökődnek a megszólalás
keresztmetszetében.

Katona Nikolas (1993-)

Seres Rebeka: Emlékszem

Emlékszem a kiskertből áradó rózsa illatára,
a fenyőfa árnyékára,
a kerti rozsdás, öreg kannámra.
Az utcaajtónk élénkzöld színére,
a pótkerekes biciklimre,
a vastag, vörös konyhai szőnyegre.
Emlékszem az udvarunkra,
a régi tölgyfa padokra
és a nagy faasztalra.
A szálkás, fehér sámlira,
az orgona virágjára,
a tetőről függő sárga-kék hintámra.
A hátsókerti fóliára,
a benne lévő forróságra
és a zöldségek üde illatára.
A virágföldes zsákokon
fekve elfogyasztott Medve sajtra.
A mosott ruhák közötti fogócskára
és a szűrővel való lepkefogásra.
A meggy, szilva és a szeder szedésére,
a frissen sült kalácsra,
na meg a fütyülős nyalókákra.
Emlékszem a színes levélkupacokra,
a sárkányreptetésre,
a lila, folyton sáros gumicsizmámra,
a szivárványos esőkabátomra.
A puha, kötött pulóverekre,
a meleg teásbögrékre
és persze az éves tökfaragásra.
Emlékszem a gyerekkori legjobb barátomra,
a fekete labrador kiskutyámra.
Az örökösen újságot olvasó nagypapámra,az általa készített szalonnás kifl is katonákra
és a vele való sakkozásra.
Emlékszem édesanyám fehér-zöld kockás kötényére,
az utcai lámpák fényében szállingózó hóra
és a másnapi hóembergyúrásra.
A kályha melegére,
a rajta lévő szárított narancsokra.
A menóra pompázatos fényeire
és az akkor még meglévő karácsonyi hangulatra.
Emlékszem a felhőbe rajzolásra
és az éjjeli csillaglesésre.
A harmatos fűben való gyors futásra.
A teapartikra
és a kutyákkal alvásra.
Emlékszem a krétákkal gyártott vidám rajzokra,
a mókás ugróiskolákra.
A sok sárpitére
és a gyönyörűen hímzett csipketerítőre.
A savanyú befőttre
és a jó húslevesre.
Emlékszem a sok elbűvölő színre,
a gondok nélküli szép életre.
Emlékszem.
Emlékszem a kacajomra,
mikor még gyermek voltam,
és nem unalmas tökfej.
Vagyis felnőtt.

Seres Rebeka (1998-)

Simon Márton: Elszámolás

Kemény Istvánnak

A templom, ahol felnőttem, bő kétszáz éve áll,
négy ajtaja közül három végleg bezárva,
kulcsait egy aggastyán dugta el, vitte sírba,
a negyedik, mint egy vészkijárat, már örökké
nyitva van. Fehér tömbje kiszáradt szappan.
Hideg titkaival nevelt és galambpiszkos lépcsőivel
nevelt, szagából van a lélek bennem, felnéztem rá
naponta, feljártam hozzá az első karzatra, ami
érdektelen volt, és a másodikra is, ami túl ijesztő.

A nyár, ahol most élek, nem hordoz jelentést.
Bizonyos részeiről a túlpartig látni, balról viharjelzés.
Séták vannak, hogy legyen majd mire mondani, hiányzik,
ha lesz vége, és valószínű lesz, a főleg sötét szobában
töltött napokat pedig befutja az arany, csupa esteli fény,
hogy bírni is alig lehet. Onnantól majd szeretni fogom,
de hát így megy ez. Persze, ha bármit, amit idefelé
jövet a földön találtam, nevezhetnénk nyárnak,
akkor miért éppen ezt ne. És voltaképpen panaszra
nincs ok, hirtelen ha kiderülne, hogy mindez csak
álom, felébredvén még örülhetnék is neki,
hogy semmi rosszabb.

Ami a kettő között húzódik, azt nevezzük jobb híján
életnek. Erkélyek és kanapék, sejthető titkok és
bizonyossághoz megszólalásig hasonlító félelmek.
A történet nagy részére nem emlékszem,
azt mondják, arra hasonlítok a leginkább.
Ha néha látom a templomot, még mindig elfog
az eszelős boldogság, bár tudom, azt a kusza,
dzsungelszerű kertet nekem kéne kiirtanom
és lebetonoznom, mind a négy hektárt. Minden
karácsonyfánkat kiültettük oda, aztán
évekig csakis szappant kaptam ajándékba —
ez már így marad, de ami komolyan vehető,
amúgy is elbírhatatlan, ami nem, az meg nem érdekel.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: amikor már...

amikor már nem érezni semmi súlyát
a lélek csöndje mennyrepesztő
harangzúgás mint fagyott zúzmara
melyben a fájdalom törékenysége
repedt meg a jég a mindenség is
levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét
hogy ebben a lassan kiüresedő zajban kint-
bent orkánként süvöltsön a megtapasztalhatatlan.

Murányi Zita (1982-)

Dékány Dávid: Készülődik

Folyamatosan és készülődik valamelyik
horizonton, megérkezésnyi félreértésből
árnyékot vet a nap, ahogy a küllői közt,
egy vet a nap, ahogy a küllői közt,
egy véletlen kellős közepén torpanna meg,
onnantól a szél csinálja, amit mindjárt én is
így fogok, feltűnően, hogy beilleszthető-e
nagyobb rendszerekbe, hanem a galambraj
a deltoidok hátterében és viszont, szinte
előre megbeszélték, három napernyőt
bordó körvonalakká.

Vagy csak hagyni, hogy a feltorlódás
ugyanazt, mióta mindenki ugyanazt
álmodta volna, gond nélkül, jelentősen, flórája
és faunája, most a perforáció mentén, vele
együtt egy találkozás a vásznak metszete
mögött, egészen magasan, öngyújtót a fűben.

De a legjobb, hogy a lényegtől elvonatkoztatva,
az amúgy üres padokon létrejön, ahol és ahol,
és van köze hozzá, mind közül, akkor
sárkányt eregetnek.

Fémszagunk van a hinta után,
viszi a szél a szívószálakat,
ilyen egy felhőszakadás előtti séta,
a játszótér szélén négyemeletes hullámok
állnak mozdulatlanul, a távolból errefelé
sodródik egy partok nélküli tenger.

Ha elég erős vagy, akkor azt csinálok veled, amit akarok.
Addig azt csinálsz velem, amit akarsz.
Az ujjaimmal útvonalakat a fejbőrödön,
legfontosabb izmaink között
egy kolibri szárnyfesztávolsága.

Valahol összenyitnak két lakást,
felhőkben csempészik a lítiumot tengerről tengerre,
valaki a sínek felé indul, hogy megtapsolja a sötétséget,
valahonnan hárman közelítenek:
egy kutya, egy ember és egy ember.
Körbevezetlek a tájon, gyere, bemutatlak a fáknak.

(Dolgok C-hez)

Dékány Dávid (1988-)

Simon Márton: Challenger Deep

Ha úgy adódik, ha egyszer megtörténik valóban, hogy egy szép
napon fáradt mozdulattal kinyitod gömbölyű, fekete bánatod
kerek zsilipajtaját, sóhajtva bekászálódsz, elhelyezkedsz, szép
lassan átgondolod, mi volt ez, mi történt és miért, olyan
kényelmesen, ahogy a hospice otthon kukáiból szedegetik a
fészkükhöz a hajszálakat a madarak, aztán magadra csukod, ha
úgy adódik, hogy valóban megtörténik egyszer, és gömbölyű,
fekete bánatodban ülve merülni kezdesz, süllyedni pontosabban,
le csak lefelé a türkiz ragyogásban és mindenhol cápák és rég
halott költők fekete-fehér fotói, és borzasztó, kicsi megszokások,
és csillámló, álmatlan hajnalok és kacagó tévék és sötét, kínlódó
unalom úsznak majd rajokban, ringatózva, sorban, mint a
csillagképek, rímelő, nyomasztó csillagképek, csúnya zakókban,
sajtreklámokkal, a véred után szaglászva, szemrehányón
bámulva befelé gömbölyű fekete bánatod belsejébe, és te, holott
világbajnoka lehetnél a holtak előtti mentegetőzésnek, egy szót
sem szólsz, türelmesen süllyedsz tovább a sötétség felé, ami
lassan növekszik körülötted, szénnel rajzolt köd, te reflektort
kapcsolsz, a félelmes homályban bálnák úsznak el hümmögve,
szürkén, hatalmasan, mennek keresni a bűntudat kapcsolóját a 4
fokos sötétben, de ne ess kétségbe, gömbölyű, fekete bánatod kis
kerek ablakán át nézz utánuk, rendíthetetlenül figyelj, nézz,
ahogy a neurológialaborokban kitenyésztett kísérleti halak,
amiknek az idegpályáit pirosra festette a szomorúság, csak
süllyedj, csak merülj tovább mindig lefelé, és ha egy ponton
aggódni kezdenél, hogy ez a te gömbölyű, fekete bánatod mire
elég, megtart-e, kitart-e, vigyáz-e rád útban lefelé, nem
roppantja-e össze a sötétség, szóval, ha fölmerül benned a közepe
táján, hogy mi van, ha eddig tartott, ha épp most múlik el, mi
lesz az életeddel, a karriereddel, miről írnál, mi lesz veled, ha a
bánatod épp most múlik el, és összeroppant a semmi, amitől
eddig védett – ne pánikolj, nem múlik, kevés dolog biztos, ez
igen, csak ülj nyugodtan, akár az eső szagának emlékei egy
formalinba tett, kétszáz éves agyban, hamarosan elérsz majd a
legaljára, hamarabb, mint hinnéd, tompa döndüléssel, ahol egy
árva sörösüveg fogad a homokban, mintha épp csak lekéstél
volna egy fesztivált, itt a világmély sivatag közepén, szétszéledtek
az ünneplők, véget ért a buli a sötétség szívében, nem vártak
meg, ennyi maradt utánuk, egyetlen árva sörösüveg, ezért jöttél,
ezért ülsz mióta gömbölyű, fekete bánatod csöndjében, ott
legalul, arra gondolsz, akinek a sós víz a szeretetnyelve, az nem
gyászol, csak tenger.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: mérleg

Erőtlen süt be törött lándzsákkal
ez már egy másik nap
a késő nyári megsemmisülésben
lassan mindent átitat
belőle isznak falak a bőröd
bár a kézfejedre nem emlékszem
mintha súlyom lennél a mágikus
többlet de lebomlasz a fénytelen
előtérben a mérleg nyelve
komótosan a nulla felé billen el
mielőtt tétován kileng
a vége stabilan kilenc

ha kávét melegítek a pohár falán
még látom elveszett ujjaid mintázatát
és elképzelhetetlen hogy marad szilárd

amivé összetapad több száz üvegszilánk.

Murányi Zita (1982-)

Fülöp Orsolya: Vonatállomás

Meglepetéstől résre nyílik a szád,
A fáradtság összehúzza a szemed.
Figyellek.
Nem látod.
Lábad elé szoktam önteni a gondolatok fürdővizét.
Figyellek.
De láthatod,
Tetteim s tetteid hangszerek egy új dallamhoz,
S más álmot sző belőlem a hideg.

Fülöp Orsolya (1984-)

Simon Márton: Peterborough, NH

Arra mentem ki éjszaka, hogy egy gyerek áll az előszobában
a nyitott hűtő előtt és a málnát eszi, amit tegnap vettem 3
dollárért. Hetek óta itt vagyok és egy szót sem sikerült írni, csak
járkálok és szédülök a hidegben, hallgatok, mint a behavazott
napelemek. A hűtőm egyébként majdnem üres, csak ez a málna
volt benne, a répatortát és a tápióka pudingot tegnap megettem,
egy ebédről maradt narancs figyel még benne valahol. Idáig egy
olasz filmet néztem, amitől azt éreztem, jelentőségteljes vagyok
és szemtelen, akár a templomi perselybe dobott kaparós sorsjegy
hegedűszóval a háttérben. Nem volt nagyon jó, de legalább addig
sem kellett arra gondolnom, hogy eltűntek a szavak a fejemből,
nulla van, végtelen hómező terpeszkedik az agyam helyén,
és hetek óta úgy lépkedek benne, megyek rajta keresztül, mint
akit egy divatbemutatón önmagának öltöztettek, és most nem
tudja, hogy pózoljon a némán bámuló fák előtt. Erről a gyerekről
kezdtem el írni még az elején egyébként, sőt írtam is róla néhány
nagyon gyenge szöveget, nem közepeset, nem fáradtat, nem
fantáziátlant, egyszerűen rosszat, mielőtt végleg elfogytak a
szavaim, újra és újra megírtam egy rossz verset erről a gyerekről,
egyre tanácstalanabbul, hogy mi a baj. Az lehet hasonló érzés,
amikor valaki rájön, hogy mégsem evangélista. Amikor aztán
elfogytak a szavak, arra gondoltam, túl vagyunk a dolgon, nem
érdekel az egész, a hátralévő időt kibekkelem valahogy, írásnak
látszó tevékenységekkel, erre tessék, ma arra mentem ki éjszaka,
hogy kint áll a gyerek az előszobában a nyitott hűtő előtt, egyből
megismertem, hogy ő az, holott képet sosem láttam róla, csak egy
cikket olvastam, arról szólt, hogyan mészárolták le a fél családjával
együtt, mert nem voltak hajlandóak elmenekülni, mielőtt elérte
őket a front. Ha lehetek őszinte, annyira azért nem örültem neki,
hogy megeszi a málnát, amit reggelire tartogattam, de mindegy,
ráadásul egy kazal rosszabbnál rosszabb versen keresztül
kísértett már, bármi mással szívesebben foglalkoztam volna,
mint vele, nemhogy hajlandó lettem volna népem túlnyomó
többségéhez csatlakozva úgy tenni, mintha nem lenne háború
a közvetlen szomszédunkban, de azt terveztem, növesztek még
három kezet, hogy egyszerre foghassam be a szemem, a fülem és
a szám, ehelyett, mondom, ott állt és a koszos, véres ujjaival a
málnásdobozban turkált, én meg hirtelen már nem is emlékeztem,
miért akartam róla írni, nyilván a bűntudat miatt, hogy vele
ellentétben élek, hogy engem nem vert agyon a húgommal
együtt puskatussal valami állat, de hát ez az én fotelben nevelt
bűntudatom így magában annyira langyos és elcsépelt, amolyan
kínos értelmiségi hobbi, még jó, hogy nem tudtam megírni,
mert akkor most el kéne meséljem neki, és elsüllyednék a
szégyentől, itt az előszoba küszöbén, így csak bámultam szavak
híján, hosszan, ahogy eszi a dobozból a málnát kényelmesen,
egyesével, rám se nézve, így álltunk ketten a fagypont körüli
fényben, amíg oda nem lépett hozzám, hogy a kezembe adja az
utolsó szemet, és suttogva azt mondja, semmi baj, ő már látta
Istent, mert Isten egy 30 dolláros tajvani gyártmányú játékdrón,
amiről egy 157 dolláros aknagránát lóg távirányítással kioldható
dróthevederen, én pedig nyugodtan írjak, amit akarok, őt igazán
nem érdekli, és bámuljak nyugodtan hetente ezer órát a fekete
iszonyatba, mert az sem, csak ezt a kettőt inkább ne keverjem
össze, és elhallgat, kint hajnalodni kezd, és szarvasok futnak a
hóban a lövések irányába, és tanácstalanságomban azt mondom,
van még egy szem narancs, ebédről maradt, nem kéri-e? Azt
mondja, pizsamában van, nincs zsebe.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: kék ernyővel

kék ernyővel futok a pelyhező hóban
a város aminek minden pocsolya dagadó
önkontrollja elmázolja körvonalait
mint az üveghez koccanó esőcseppek

a busz nedves üvegtábláin
még fölcsillan a halhatatlan
egy tántoríthatatlan városdarab
vagy a felhők alatt bujkáló napban

mosdatom meg arcomat a hó mint
tenyérbe nyomott borotvahab csak
gyorsabban esik össze mint a nincsen
sugarakból pest fölé ívelő láthatatlan szívgörbe
mégis a szivárvány előhírnöke.

Murányi Zita (1982-)

Fülöp Orsolya: Felébredek

Lopott szavak kísértek az ajtóig,
Ami ott állt,
Mint egy fölnyitott seb.
Minden hihetetlennek tűnt,
Amíg belealudtam a fénybe.

Fülöp Orsolya (1984-)

Hecker Héla: A legfelsőbb emelet

A legfelsőbb emelet legszebb szobájából
rálátni a mozgolódó város lomha folyójára,
ide minden napszakban beárad a napfény,
éjjelente ujjbegynyire van csak a csillagos ég.

A rendeléseket a lobbiboy hozza föl a lifttel,
borravalóval zsebében szó nélkül távozik,
én a kilincs nélküli üvegfelület mögött ülve
szívom cigarettáimat, halkan hiányzik a szél

vagy egy kéz, hogy belekapna hajamba.
Innen látni az egészet, pedig nincs is illata,
innen én vagyok isten, pedig még meg sem haltam.

Jaj, az a reggel, amelyiken észrevettem:
hiányoznak az alattam lévő emeletek;
csak a kedvező áramlatok miatt lehetek még.

Hecker Héla (1987-)

Murányi Zita: tegnap

tegnap rózsaszínű voltál ma narancs
az összezárt bimbóban a reszketés
vártam hogy kinyílsz hogy virág vagy-e
földi vagy valami égi-isteni keresztezés

porzók bibék közé zártad a napot
de ez csak éjszaka volt így reggel széttártad
selymes szirmaid és büszke maradtál
amiért magától az ég is egyre jobban eltávolít

most rongyosra áztatott az eső
selymes szőnyegeiden a méhléptek
megtanultak egy másik igeidőben „lenni”
már a zümmögés se a régi de a jégverésnek

éppen ideje volt hátat fordítani roppant
száradon méz csurog fokozatosan halványul
el de fölragyog a megváltás aranyszínű tövisein
körülötted a kert újra a nap aranyába hullt

előbb a fák haraptak lángba azután a bokrok
itt maradtam levetett szirmaidból csokrot kötni
az isten és köztem még mindig tűzben áll egy sugár
kifeszülve pont köldökzsinórnyi és nem tudom eloldani.

Murányi Zita (1982-)

Babiczky Tibor: Will Gallagher balladája

Egy rozsföld mellett, őszi nap,
egyedül ért az éjszaka.
Mögöttem városok, hidak.
Orromban szivarfüst szaga.

Csak Pannimat kerestem én,
ki elhagyott egy hajnalon.
Üres az ágy az ő felén.
A rozs beszédét hallgatom.

Emlékszem, furcsa este volt.
Jamesonék aranya festett
zsíros arcokra torz mosolyt.
Panni még egy kör felest vett.

Szoknyáját feltűrte. Combja
fehér volt, lágy, mint a sörhab.
Hold néz a temetődombra.
“A whiskeyből még egy kört adj.”

Leült mellénk Elmer Jacobs.
“Igyunk” – aszongya –, “igyunk még!”
“Te földbe mész, te lógni fogsz.”
Nem láttam ilyen vigyort rég.

Rendeltem akkor egy Guinnesst,
és megsötétült a vérem.
Éreztem tompa, fémes ízt.
Fém villant Jacobs kezében.

Azt a villanást én többé
már soha el nem feledem.
Panni fejében egy töltény.
Négy lőtt seb Jacobs Elmeren.

Egy rozsföld mellett, őszi nap,
egyedül ért az éjszaka.
Mögöttem városok, hidak.
Orromban szivarfüst szaga.

Csak Pannimra gondoltam ott,
ki elhagyott egy hajnalon.
Nem alszom ágyban. Ő halott.

A rozs beszédét hallgatom.

Babiczky Tibor (1980-)

Fülöp Orsolya: kékül

sok kilométerbe kékülten

régmúlt meglepetéstől feszülten
éltem hetekig,
míg hiányodba kékültem.

kékülök színtelen vázlatban,
kékülő színekbe hajlottam,
s most már egészen fáradtan
szólok hozzád kékül,
s minden más színt magamról
elédbe teszek le végül.

Fülöp Orsolya (1984-)

Major Petra: Tetszhalott

Ott van a nyár is a kertvégi sufniban,
az egyik sarokba gyűrve, mint egy ponyva,
szerszámok és törött virágcserepek között,
teste hideg, pulzusa nem tapintható,
az ember joggal hihetné, hogy halott,
de szélcsend idején tisztán hallani,
ahogy álma ragyogó mélyén,
a gyümölcsök épp elpróbálnak
egy-egy lédús földet érést.

Major Petra (1983-)

Murányi Zita: vérmező

bokáig
érő vízben locsolom rád a messzeséget
míg én kicsurgok belőled mint
fákból a fájdalom borostyánja
csak nézem a tüzet amiben a naplemente
fürdet még sosem éreztem ennyire forrónak
talpam alatt a fáradt földcsomókat és a kezed
amikor végleg elenged a falevél-csigolyák
gerincoszloppá rendeződnek mintha egy második törzset
a fákon repedt nagykabát
fagy tizedeli a kérget az ágak
szabad idegvégződések
téged a láng öltöztet
mint amikor az ínyembe harapok
és az ősz
vörösre festi a fogak közötti vérmezőt.

Murányi Zita (1982-)

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep

Ma az elfelejtett ünnep napja van,
csak vasárnapnál pirul ki a naptár.
Emlékszem, kisgyerekként még mennyit izgattam magam,
míg eljött, majd másnap, ha megkérdezték: te mit kaptál?

Most már nem kell többé számontartani
túl lassan eltelő, túl sok napszakot,
csak nézni, hogy porosodnak többször használt, hajdani
csomagolópapírok, színes masnik és madzagok.

Bár életünk nagyobbrészt színlelés,
jobb így, meg se látva, mi lehetne,
nem számolva, kimaradt-e néhol egy-egy szívverés,
ha nem tudjuk, milyen nap van, nincs, aki kinevetne.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)