napon fáradt mozdulattal kinyitod gömbölyű, fekete bánatod
kerek zsilipajtaját, sóhajtva bekászálódsz, elhelyezkedsz, szép
lassan átgondolod, mi volt ez, mi történt és miért, olyan
kényelmesen, ahogy a hospice otthon kukáiból szedegetik a
fészkükhöz a hajszálakat a madarak, aztán magadra csukod, ha
úgy adódik, hogy valóban megtörténik egyszer, és gömbölyű,
fekete bánatodban ülve merülni kezdesz, süllyedni pontosabban,
le csak lefelé a türkiz ragyogásban és mindenhol cápák és rég
halott költők fekete-fehér fotói, és borzasztó, kicsi megszokások,
és csillámló, álmatlan hajnalok és kacagó tévék és sötét, kínlódó
unalom úsznak majd rajokban, ringatózva, sorban, mint a
csillagképek, rímelő, nyomasztó csillagképek, csúnya zakókban,
sajtreklámokkal, a véred után szaglászva, szemrehányón
bámulva befelé gömbölyű fekete bánatod belsejébe, és te, holott
világbajnoka lehetnél a holtak előtti mentegetőzésnek, egy szót
sem szólsz, türelmesen süllyedsz tovább a sötétség felé, ami
lassan növekszik körülötted, szénnel rajzolt köd, te reflektort
kapcsolsz, a félelmes homályban bálnák úsznak el hümmögve,
szürkén, hatalmasan, mennek keresni a bűntudat kapcsolóját a 4
fokos sötétben, de ne ess kétségbe, gömbölyű, fekete bánatod kis
kerek ablakán át nézz utánuk, rendíthetetlenül figyelj, nézz,
ahogy a neurológialaborokban kitenyésztett kísérleti halak,
amiknek az idegpályáit pirosra festette a szomorúság, csak
süllyedj, csak merülj tovább mindig lefelé, és ha egy ponton
aggódni kezdenél, hogy ez a te gömbölyű, fekete bánatod mire
elég, megtart-e, kitart-e, vigyáz-e rád útban lefelé, nem
roppantja-e össze a sötétség, szóval, ha fölmerül benned a közepe
táján, hogy mi van, ha eddig tartott, ha épp most múlik el, mi
lesz az életeddel, a karriereddel, miről írnál, mi lesz veled, ha a
bánatod épp most múlik el, és összeroppant a semmi, amitől
eddig védett – ne pánikolj, nem múlik, kevés dolog biztos, ez
igen, csak ülj nyugodtan, akár az eső szagának emlékei egy
formalinba tett, kétszáz éves agyban, hamarosan elérsz majd a
legaljára, hamarabb, mint hinnéd, tompa döndüléssel, ahol egy
árva sörösüveg fogad a homokban, mintha épp csak lekéstél
volna egy fesztivált, itt a világmély sivatag közepén, szétszéledtek
az ünneplők, véget ért a buli a sötétség szívében, nem vártak
meg, ennyi maradt utánuk, egyetlen árva sörösüveg, ezért jöttél,
ezért ülsz mióta gömbölyű, fekete bánatod csöndjében, ott
legalul, arra gondolsz, akinek a sós víz a szeretetnyelve, az nem
gyászol, csak tenger.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése