Murányi Zita: bőrönd

Levágott rózsafejektől rozsdálltak az azbesztlapok.
Gondolatban összehajtogatod a kertet,
hogy bőröndödbe gyömöszöld.
Gondolatban minden reggel megöntözöd.
Még nedves a muskátliföld, a rózsatövek se bírják.
Apád szerint a metszőollót is rosszul fogod.
Az udvarlódra haragszik, aki este bemászott.
A kutyája elfelejtett ugatni. Amikor egészen öreg lett,
emberségből akarta kinyuvasztani.
Becsomagolod a kutyaugatást, a zörgő kerítésléceket.
A cipzár félúton szétreped.
Hiába ültél rá, hiába húztad egyenesre.
Azon gondolkozol, elzártad-e a tűzhelyt.
Ez nem a mindent betöltő gőz.
A repülő levegőbe írt kondenzcsíkja,
amit a földön megszaggat egy meztelencsiga

Murányi Zita (1982-)

Kovács Kristóf: Ezt majd akkorra, mikor nem

Estére hidegfront éri el hazánkat. Még ha
nem is tudjuk pontosan, hogy az hol van.
Amikor kettesben vagyunk, véletlenül
sem maradunk józanok. Ez nem panaszkodás.
Legyen mire fogni. Talán a hűvösebb időtől
várunk valami belső enyhülést. Hogy kevésbé
legyünk szomjasak. Pedig a kisebb műtétek
előtt sem lehet hat-nyolc órával, még vizet sem.
Nem tudom, akkor miről beszélnénk.
Folyton csak meghagyunk valamit, valami
túl drága maradékot, fizetős parkolókban az aprót,
szemrehányó utalásokban az igazi mondatokat.
Tenyeredbe írod, el ne felejtsd, hogy ma nem, ma
nem megyünk. Egy-egy napot meghagyunk.
Például ezt, ezt majd akkorra, mikor nem leszel.
Tétnélküli fogadásokat kötünk, épphogy gondolni,
mi lenne… Kicsit beborul. Elér valami hideg. Azt hiszem,
minden kelet-európai csókban van egy kis jobbleszmajd.
Találunk régi, csúsztatott érdekességeket. Lásd, hogy nem hiába.
Elvicceljük a kapott eredményeket,
a legtöbb választ el sem hisszük. Azt mondod, az nem lehet.
Mosolygunk gyávaságból, hogy nem merjük kipróbálni.
Még azt sem, amit mondtam,
hogyha lelöknéd az üres korsót – mert egyszer rám veted magad –
vajon betörné-e a járólapot. Hátha az is valamit elválaszt valamitől.

Kovács Kristóf (1993-)

Nyerges Gábor Ádám: Ideje van

Ideje van megint, mint már annyiszor,
és nem vagyok készenlétben,
hiszen mióta az eszemet tudom,
mást soha nem, csak a kényszert értem.

Hiába tudom, szeretni kéne
és gondolni másokra is,
ha nem ér semmit, bárhogyan teszek.
A tett is az, ha az ok hamis.

A csendet megtörni egyre kevesebb
lesz már valódi alkalom.
Csak hallgatom, amit erre hoz a szél,
kopogó esőt csukott ablakon.

Hát most készülj, lusta szív, akkor is,
ha rég veszett ez az ügy veled.
Kint már hó keveredik az esőbe,
és a nyakunkon az ünnepek.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Murányi Zita: még látszott

még látszott a hold szája
megint túl korán riadtam fel
hogy visszafekszem ha kell
de nem tudok aludni hajnaltájban
fogakat kerestem ebben a vékony szájban
nyomát valami vékony csillagragyogásnak
ami kettéharapná a sötétséget
a fénymorzsák alagutakat ástak
az éjbe én persze nem láttam hol nyílna
belőlük kijárat csak hogy a szép ezüst inda
ismét megszakad a végtelen áramlásban
hogy bordó szélével a hajnali égre
szaladhatott le a hold szájfénye
ránéztem az enyémre cserepes és törött
a negyedkosárnyi holdban úgy feküdt az
éjszaka mint egy újszülött.

Murányi Zita (1982-)

Kovács Kristóf: Pesti lányok

mondjuk egyszer délután,
nem csak este, későn találkozzunk.
mindig mindenhez
így fogunk hozzá.
milyen vagy délután.
biztosan egészen furcsa. ahogy képzelem.
félek, hogy már nem férünk bele az őszbe,
kényelmetlenné válnak az itthoni karosszékek,
és tél lesz, és összekeverem az éjszakát a sötétséggel.
hiányzó őszinteségem vagy, ami fülbe súg,
hogy ez nem egy igazi öl volt,
csak így támaszkodom.
borzasztó messze, egy délutánt,
hogy ne legyen hányingerem,
és elhívjalak magunkhoz, ide,
és egy kád meleg vízben elmeséljem,
amiről igazából alig tudok.
hogy itt más, innen van a borzasztó messze mindig.
és fecsegnék, hogy idén úgy érzem lesz hó, igazi, régi fagyok.
hogy mióta nincs macskánk, a madarak mindent,
hogy mióta nincs kutyánk visszanőtt a fű a kerítés mellé.
megmutatnám a kertet a fákkal,
mésszel lefestett fehér törzsüket,
amiről évekig nem tudtam, mi értelme.

Kovács Kristóf (1993-)

Murányi Zita: nézni egy decemberi tölgyet

nézni egy decemberi tölgyet
ágai közé felhők gömbölyödtek
lombbá gyűrve a porhavat

és fölötte ahol a havazás
is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja
lenne a mennyországnak a néma eget
és az utolsó pelyheket hátukon a fény

még szivárvánnyá merevedhet
ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak
és a föld felé zuhanva lassan vörösével
itatja át őket a virradat és ahogy erdővé
dagadó fájdalmával mint egy elejtett
pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.

Murányi Zita (1982-)

Kovács Kristóf: Egy év

Meséltem vagy csak akartam
neked a vadasparkban élő gólyákról.
Hogy minden ősszel délnek fordulnak
és a rácsoknak repülnek. Napokig, újra és újra.
Nem hagyják abba. Mostanában
ilyenekhez hasonlítanak.
De gondolom, erre már nem emlékszel.
Belém is csak a véletlen igaz szavak,
a halk fintorok vésődtek,
amik miatt mindennek vége lett. Amúgy.
Elalvás előtt befejezem félbehagyott filmjeinket,
mit tehetnék. Mert mennyire utáltam
veled aludni, csak azzal a másikkal,
mindig azzal a másikkal szerettem volna,
akivel most is.
Én meg, meg sem próbálom, ezt mondják,
hogy már megtanultam, tudom,
az igazi börtön az álmok.
Mondjuk, valahol benne állok,
valami ismeretlen égtáj felé kutatok.
Így alszom majd el. Molylepkék a bukóablakon.
Reggelig sem találnak ki rajta.

Kovács Kristóf (1993-)

Réman Zsófi: Át

átszellőztetek az utolsó ablakomig
átlátszóvá mosom az összeset, majd
átállok a másik oldalamra és
átnézek magamon átlátni

Réman Zsófi (1991-)