Győrfi Kata: majdnem elég

egy olyan mondatot vagy szót akarok mondani,
amit júliusban adott vissza egy pultos lány,
amit már akkor jattnak akartál otthagyni.
egy olyan mondatot vagy szót,
amivel játszottál zavarodban,
amire ráizzadt már többször a kezed,
és undorodsz a gondolattól,
hogy hányan foghatták még meg.
amit csak úgy oda lehet dobni.
egy olyan mondatot vagy szót,
amiről elfelejted, hogy majdnem elég
egy rövid italra hazamenet.
amiért két lépés után már visszamész,
hogy elkérd, mert bár zavarta a zsebed,
most nincs ritmusa az útnak.
egy olyan mondatot vagy szót akarok mondani,
amiről mindig én jutok eszedbe,
amiből ugyan hiányzik az egyes szám második,
de majd valaki felpótolja neked.

Győrfi Kata (1992-)

Dékány Dávid: Az antilop

Összemegy minden a hidegben,
a villanyvezetékek feszesebbek,
kisebb az emberi test is,
a távolságok megnőnek,
üresebb a város.
Egy hete a besötétített szobában, villanyfényben élek.
Most is azt hittem, hogy esik, pedig csak olvad.
Azt sem tudtam, hogy havazott.
Ha felhúznám a redőnyt,
olyan hangja lenne, mint a közepes méretű állatok szárnycsapásainak,
mintha elijesztettem volna néhány madarat,
akik eddig az ablakpárkányon gubbasztottak.
Tegnap becsöngetett a vízóra-leolvasó
az éves elszámolás miatt,
kinyitottam, köszöntem,
és megijedtem a saját hangomtól.
Egy hét után először szólaltam meg.
Megdicsérte a preparált antilopfejet a konyhában.
Elmeséltem a történetét,
hogy dédanyám lőtte, a második világháborúban, Budapesten,
mikor a gondozók már nem törődtek a félig lebombázott állatkerttel,
így a környékbeli éhezők egy teljes hétig jóllaktak
az addig életben maradt példányokkal.
Minden nap elhallgatott néhány faj.
Minden nap üresebb lett az állatkert egy-egy nyerítéssel,
bömböléssel, vijjogással, makogással, huhogással, röfögéssel
– a papagájok ricsaja volt az utolsó.
Mint aki nem hirtelen, egyik pillanatról a másikra,
hanem lassan, szavanként némul meg,
egyenként felejtve el mindent, amit addig megtanult.
A rokonairól mesél,
mert a családtagok nevei voltak az első szavak, amiket kimondott,
egyévesen, fel is vették videóra, azokra még emlékszik.
A végén pedig már csak köszönni és megköszönni tud,
pár hasznavehetetlen kifejezése marad, a gondolatai tagolatlanok,
villanyfényben él, mint a fagypont alatti hónapokban születő állatok,
beengedi a vízóra-leolvasót,
és csak a zuhany alatt gondol a csapadékra,
lemosná a vért, pedig addigra a ketreceket már betemette a hó és a csönd.
Tél volt,
legalábbis én mindig így képzeltem.
Dédanyámat pedig kisebbnek,
még annál is, mint egyébként,
és öregnek, mert csak úgy ismertem,
pedig akkoriban nem lehetett több harmincnál.
A kanapét, amin meghalt, a nappali sarkába toltuk.
Azóta nem aludt rajta senki.
Jól értett a preparáláshoz,
a halál után pedig már bármit össze lehet varrni.
Pontyból és mókusból sellőt,
karvalyból és macskából griffmadarat,
lóból és seprűnyélből egyszarvút.
Utálom, ahogy reggeli közben az antilop
engem bámul az üvegszemeivel,
mintha számon akarna kérni rajtam valamit,
és hiába magyaráznám, nem értené,
hogy ő mára így is, úgy is halott lenne
– mi legalább a fejét megőriztük.
Aztán a 20 deka felvágottat figyeli az asztalon,
ami egy távoli rokonából, szarvasmarhából készült,
és ha meg tudna szólalni,
most könnyen lebeszélne akár a húsevésről is.
Két fél zsömlém közt egy szelet párizsi,
rózsaszínen, mint egy kinyújtott nyelv.
Beleharapok.
Nem hagyom szóhoz jutni.

Dékány Dávid (1988-)

Dávid Ádám: Égi késztetés

Otthon a fészkelő madárnak,
sebnek a gyógyulást hozó kötés,
integető, nagy gólyaszárnyak,
kertben a könnyű szárítókötél,
s angyalszárnynak az égi késztetés.

Dávid Ádám (1985-)

Győrfi Kata: nem marad rés

neked elválnak az ajkaid,
a szádnak valódi széle van.
a felső ajkaidon hintáznak az igék,
a hebegésed szele ringatja őket,
míg elérik a kellő sebességet,
hogy egészen távolra ugorhassanak.
az alsó ajkadról dobbantanak
a fő-, a szám- és a melléknevek.
néha lekésik a megfelelő pillanatot,
elgáncsolják egymást,
máskor megbotlanak
vagy éppen elcsúsznak egy nyálfolton.

nekem nem válnak el az ajkaim,
összeköti őket egy vékonybőr.
minden felső felülethez
hozzáillően tapad egy alsó.
úgy tudom becsukni,
hogy nem marad rés.
néha mikor harapdálom a szám,
szabadul itt-ott egy kis hely,
ahol rögtön kibújna egy ige.
mire észreveszem, már félig kinn van,
de az egyes szám első személyt a végéről
még van időm leharapni.

Győrfi Kata (1992-)

Dávid Ádám: Kettőződés

A távolban töltött napok
kétszeresen számítanak.
Emlékektől nyirkos falak,
szájból kiforduló falat,
ráncosra ölelt paplanok.
Egy hónapot kéne várni,
mégis mintha kettő volna.
Légy kortyolhat így a borba –
képmásában fuldokolva
hogy tudná szárnyát kitárni?

Dávid Ádám (1985-)

Németh Gábor Dávid: Szellemcsaládfa

Csomókban állnak a szorongások,
mintha összenőttek volna a morzsák,
az elhullajtott függőségek,
amikért senki nem akar lehajolni.

Lassan az égig burjánzik, szellemcsaládfává nőnek a fantazmák,
maroknyi levelekkel. Olyan erővel
próbálja szorítani ökleit,
hogy ne szivároghasson ujjai közül a szeretet,
mert csak így üthet akkorát,
hogy még generációkkal később is érezzék.
Kezeiben ehető méretű a tél,
zimankónyelveitől elkékül a hangom.
A zsebembe nyúlok, mintha folyton védekezni kéne.
Megrémít, ha arra gondolok, mi vagyok nektek.

Németh Gábor Dávid (1994-)

Seres Rebeka: Kimosom

ne vedd le rólam az ölelésed
majd én kimosom
összehajtva a szekrénybe teszem
a kihízott nadrágok közé
hogy magamra öltsem

ha már nem leszel

Seres Rebeka (1998-)

Győrfi Kata: ahol a legvékonyabb

olyan vagy, mint egy elcsépelt közhely,
amit csak akkor mondok ki,
ha nem jut eszembe más.
soha nem jut eszembe más.
és akkor sem mondom ki egyből,
tartom a számban, mint a jeget,
forgatom a nyelvemmel,
a fogaimhoz koccan,
felnyomom a szájpadlásomhoz,
és ott áztatom a nyálamban.
ott áztatom a nyálamban,
és amikor megfeledkezem magunkról,
kifolyik belőle a szám szélén,
ahol a legvékonyabb.
ha mind közhelyekben beszélnénk,
nem volnának félreértéseink.
és végre én is megértenélek.

Győrfi Kata (1992-)

Horváth Benji: Felőlem jövel

Angyal se tudja már, se démon,
ezek a falak szürkébbek, a hó mögött
s az összes többi közt a titkok,
kimondaná ki mondaná a mondatot,
nem. Hallgatná. A szív kötött

hozzá a földhöz húsz vagy öt éve.
Azt mondják, tél jön, de már tél van itt.
A viszony más és más a kétely,
könnyen megérzem, mondom is, jövel.
Keresni kell az élők közt a holtat is.

Kettő lejárt, meg egy, mi jön még?
Kör, sokszög, változásfok, metszéspillanat.
A kávé itthon, én vagyok a vendég,
macskámmal harmadszorra nézünk hóesést.
Tegnapra kértem, mára leszakadt.

Gyanús az év, igaz, de bírom,
ha szerda van, találok rajta még fogást,
vagy ő rajtam, a téli fronton,
balra innen a Király, jobbra az Oktogon,
csak mondom, innen bárhová

tetszés szerint, akarni hullást,
indulni el, megfogni sört, telet, tagmondatot,
tekintetet, segget, feszült harisnyát,
csak nézni ezt a robbanást, hogy kitalál:
háttérben fal, már megint változok.

2014. január 29.

Horváth Benji (1988-)

Dékány Dávid: #191970

Tizenhatos számrendszerben
bármilyen szín, árnyalat
leírható egy hatjegyű kóddal.
191970
– éjkék, angolul midnightblue,
mert nevek nélkül nem maradna
mentségünk a matematikával szemben,
és gondolom, a kitaláló szerint
éjfélkor valami, mondjuk az ég
épp ilyen színű.
De a lakótelep fölött legutóbb is vörös volt,
és egyszerre villantak fel a panelházak ablakai,
ahol ugyanazt a műsort nézték.
Nyugat felé kéne menni – mondtam.
Menekülni a napfelkelte elől, körbe a bolygón,
mindig csak az éjszakában.
De te már indultál, mert
el kellett érned az utolsó buszt haza.
191970
– ilyen színű tintával írtad a karomra a számodat.
Hagytam lekopni, és nem mentettem el a telefonomba.
Tudom fejből.

Dékány Dávid (1988-)

Győrfi Kata: Kimondani hajnalban

az eldobott szemetet is összeszedi valaki,
mint azokat a szavakat,
amiket nem volna szabad kimondani.
hajnalban elindulok,
és összekaparom mindegyiket,
egy helyre gyűjtöm,
és messze viszem magunktól,
hogy amíg sorba rendezem,
ne halld őket.

lehet, nem érek vissza estére,
mint azok, akik elvállalják,
hogy összeszedik a szemetet,
és messze viszik tőlünk.
hajnalban a két mondat közti résben
ott fogok guggolni,
hogy ne érjenek össze,
hogy ne halld őket többet.

Győrfi Kata (1992-)

Győrfi Kata: elvirágzik

van egy olyan kép, ami abban a
pillanatban készül, amikor megérkezünk
a lakásba, amit azelőtt találtunk
valami ismerősünknek köszönhetően
valahol a Deák környékén.
a másodikon állunk, egy magas, ablakos,
zöldre újrafestett ajtó előtt, az udvaron
sok a fa, és belóg a fehérfirhangos konyha-
ablak. instagramos hangulata van,
de épp azon kacagjuk el magunkat,
hogy nevetséges gesztus fényképezni
egy olyan pillanatot, amire úgyis
tisztán emlékszünk már.

egy másikon este kilenc múlt,
és a szemed alatti kiálló arccsontod
pírjából látszik, hogy be vagy
csípve az egész napos fröccsözgetéstől.
Másfél óra múlva indul a vonatunk vissza,
te meg úgy nézel át a készüléken
a szemembe, hogy már most tudom:
nem fogod megunni velem
a Deák téri lakásunk, és nem
fogunk egy szerda délután elfutni a Balaton-partra.

már tudom, hogy milyen nem lesz,
és ezeket muszáj elmondanom,
mert attól tartok, hogy addigra
elfelejtem, milyennek kell lennie.

Győrfi Kata (1992-)