Murányi Zita: ...

fönn a magasban egy vörös avarkupac
sugarait sorra elpotyogtatja a nap
zöld cipők ropognak a hajnali tűztáncban
a levél ellenszegülhet a lombhullásnak de
fölállnak-e fekvő fűszálak
megpillantod-e a fényt
ha arcodra ejtik az éjszakákat
ebben a múlhatatlan örökkévalóságban
szél korbácsolja a gallyat mennyivel lesz sötétebb
ha fák törzsében az évmilliók is összesimulnak
az ember halhatatlan lassan az égig növekszik
akár karcos szívén a bánat
örök álma maradhat-e az isten
sebző tüskéjeként lángolhat-e a csillagomlásnak.

Murányi Zita (1982-)

Murányi Zita: amikor már...

nem érezni semmi súlyát
a lélek csöndje mennyrepesztő
harangzúgás mint fagyott zúzmara
melyben a fájdalom törékenysége
repedt meg
a jég a mindenség is
levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét
hogy ebben a lassan kiüresedő zajban
kint-bent orkánként süvöltsön
a megtapasztalhatatlan.

Murányi Zita (1982-)

Likó Szilárd Balázs: Színes

A szín nem más,
mint az anyag azon tulajdonsága,
hogy mely hullámhossztartományban
nyeli el és veri vissza az elektromágneses sugárzást.
Tehát valójában minden kurvára szürke *
És itt ülök:
Zöldek a falevelek
és a fű,
barna a kérgük és águk,
kék a hintavas és piros a hinta,
türkiz a hintaágy és fehér a szegélye,
sárga a takaróm,
rózsaszín a rózsa – mily nyilvánvaló
és rozsdaszín a váza,
fekete a szalvétatartó,
fehér a szalvéta,
tarka az úszódressz és
zöld, piros négyzetes a nadrág,
sárgásbarna az asztal
és szürke a laptopom,
kék a poharam,
a másik meg piros és fekete,
aranybevonatú a rézkilincs
a fehér ajtón
és fekete a rács,
piros a felmosó és sárga a feje,
fekete a kábel és zöld a pingpongasztal,
barna a korlát a fekete vason,
világoskék a csempe,
szürke a beton,
anyám muskátlija százszínű,
műanyagszékek barnák
és fehérek, az asztallal együtt,
zöld még a sövény,
finom barna a homok,
fehér a kamilla,
sárga a közepe,
lila a levendula,
sárgáll a körte,
fehér a krizantém,
fehér a hűtő,
szürke a pulcsim,
kék és zöld a labda,
rózsaszín a cseresznyefavirág ezernyi alakja.
*Csak az szürke, ami hozzám köthető.

Likó Szilárd Balázs (1995-)

Murányi Zita: bíbor levelek

a törzs csupasz a földön bíbor levelek sora
reszket az ősz isteni sóhaja és a
fűszálakat is betakarja
nézd milyen méltósággal
vetkőzik le a fa
kopasz ágait az égre nyújtja
mint egy rozsdás furulya
örökké ugyanazt a nótát fújja
és nem tudja kihez kellene fohászkodnia
korai volna még havaznia
ez a tavasz ravatala
és megáll a szél csönd ül a gallyra
mint egy vörös párna minden
avarkupacban fejét mélyebbre
hajtja a törzs ölén a legvékonyabb
sugarakat szorítja magához az éjszaka.

Murányi Zita (1982-)

Simon Márton: This is Going to be Great Television

Akartam írni a háborúról, azért jöttem, hogy arról írjak, de

valami folyton közbejött, elvonta a figyelmem, nem lehet így

élni, egyszerűen minden érdekes, mindenki nyaral, nősül,

kutyát vesz, lovat, töltött káposztát főz, betaggeli a fagyizót,

két csillagra értékeli a tengert, látszólag minden fontos,

fontosabb, mint a háború, ezért is akartam írni a háborúról,

azért jöttem, hogy arról írjak, de megkérdezték, jártam-e

a fronton, én meg azt mondtam, hogy nem jártam, azért

mondtam ezt, mert nem jártam, erre azt mondták, akkor miért

akarok róla írni, én meg nem tudtam, mit feleljek, hogy oké, én

nem ragaszkodom hozzá, tényleg nem, tudok én másról is, csak

valahogy oldják meg akkor, hogy múljon már el ez a három éve

tartó sírhatnék, szűnjön meg, szűnjön meg, egy szót se fogok

írni róla, csak tűnjön el, mert abban bíztam, ha írok róla, talán

eltűnik, emiatt akartam írni a háborúról, azért jöttem, hogy

arról írjak, csatlakozzak a háborús versek általam rég kihaltnak

hitt, kissé ócska nagy hagyományához, persze, olyan drámai

mélység, mint egy válltöméses kosztüm, a halottak meg halkan

beszélgessenek a sötétben az arcukat birizgáló fűvel, féltem

is, hogy elrontom a hangulatot, a közönség kedvét, azt nem

szabad, viselkedjünk, vacsora közben ne hozzuk szóba, az égő

világot támasszuk az esernyőtartó mellé, a halál meg törölje

meg a lábát, mert kidobatom, köszönöm, igen, pont emiatt a

lehetetlen ügyetlenkedés miatt akartam írni a háborúról, azért

jöttem, hogy arról írjak kvázi, itt, bárhol, nem tudom, hol, hol

lehet egyáltalán írni róla, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam az

egésszel, váratlanul elvesztek tőle a szerepeimhez járó mondatok,

ezen görcsöltem félálomban a fázó, autókkal szabdalt tájban,

egér a lyukban, napokat ültem egy bedeszkázott kilátóban,

néha szelfiztem egyet, hogy úgy tűnjön, tudom, hol vagyok,

nem tudtam, hol fogok írni róla, gondoltam, majd valahol, mert

valamit kell, mondani kéne, kellett volna, akartam, a maradék

becsület miatt akartam írni a háborúról, azért jöttem, hogy

arról írjak, csakis arról, de mit, mi az, hogy háború, mi az, hogy

becsület, Úristen, nem tudom, tényleg nem, én csak egy, és

akkor hirtelen esni kezdett a hó.

Simon Márton (1984-)

Major Petra: Rímtelen

Elképzeltem, hogy kalapot húzol,
és a műértők komolyságával
tárlatvezetést kérsz a szeplőimhez,
de mostanra bizonytalan lettem,
mert talán nincs is kalapod,
és azt sem tudom, szereted-e a szeplőket.
Így most megtanulom újra
közönnyel ejteni a neved,
hogy többé ne rímeljen bennem semmire
– a nyelvem eleinte botladozik majd,
de végül megszokja ezt a fajta tagadást is…

…vágyaim rád eső részét meg
egyszerűen sorsára hagyom,

azon a helyen, ahol először láttalak.

Major Petra (1983-)

Komán Attila: az idő módikáló folyásáról

anyám szavai tompulnak
ez a tompulás rég elkezdődhetett
alantasan és sanda vigyorral
várt rám ez a tompulás
leselkedett rám valahol a huszonharmadik vagy huszonnegyedik
születésnapom szomszédságában
hunyorgott egy ribizlibokor levelei között
nem azért várt
nem megölni és nem szembeköpni várt
csak a rémületemre várt
a szembenézésünkből kirobbanó
mint téridő-vulkánból
egyszerre kirobbanó és kiömlő rémületemre
csak arra várt a rémületemre mely szétterül
és mindenen kívülre helyez engem
majd egyre lassabban türemkedik ki
aztán úgy tesz mintha
betakarna és elaltatna

ahogy a forró rémület kihül
az időtlenség nulla Kelvinén
belassul a zene
mint egy rossz juharszirup-filmben
a főhős pedig megért valamit
nem valami túl bonyolultat
nem is túl fontosat
de valami túl nagyot ahhoz hogy átfoghassa
és akkor a forró rémület latyakos kronofóbiává dermed arcán

félek az időtől
az időtől melyben tompulnak anyám szavai
az időtől melyben szembenézek anyám szavainak tompulásával
az időtől melyben nincs következménye ennek a szembenézésnek
az időtől melyben tovább telik az idő
és nem áll meg soha
az időtől melyben félni fogok az időtől mely soha nem fog megállni
az időtől melyben belepirosodom a naplementébe
és nem félek az időtől mely nem fog soha megállni
de legalább ennyire félek
az időtől mely esetleg egyszer megállhat
és mézeskalácsbörtönöm lesz ez a szembenézés
a szembenézés anyám szavainak tompulásával
ez a szembenézés
amely nem várt semmit csak látni engem
a rémületem
megtörténni tekintetemben a téridőszakadást
majd a tétova pillanatot
melyben vacillálok
hogy elnézzek vagy menjek oda hozzá
de anyám szavainak a tompulása
meglódul a csendben
és suhanó léptekkel
eltűnik a ribizlibokor ágai mögött

a ribizlibokor ágai mögött
amit tizenötéve kiástak
ami tizenötéve nem is létezik már

Komán Attila (1997-)

Kopácsi Renáta: Repedések

Repedések.
Mindenütt.
A földön, vízben, levegőben.
A szétmálló ózonrétegben,
majd a sztratoszférában.
Isten arcán, a lelkünkben –
a meghibásodott atomreaktort
rejtő betonszarkofág oldalán.
Maszkunkon a külvilág felé
és szívünkön, ha még létezik –
repedések, repedések
mindenütt.

Kopácsi Renáta

Kovács Újszászy Péter: Új és ismeretlen

Kicsit új voltál, kicsit ismeretlen.
Vártuk érkezésedet, a jó szót, a csodát.
Azt hittük, látványosan megváltozik minden.
Szükséged lett volna ránk,
az álom hívott utazni minket.
Megtagadtunk,
ott voltunk az árulásban,
szemünkben a megvetés hömpölygött,
mikor a vesztőhely köveit
kiömlő véred festette át.

Kovács Újszászy Péter (1996-)

Likó Szilárd Balázs: Zen

Elengedem. Soha többé nem gondolok rá.
Fogok tudni aludni.
Nem jár rajta az eszem minden percben.
Nem találok ki véletlenszerű forgatókönyveket
a fejemben minden indok nélkül
és bármiféle következmény nélkül.
Másra fogok gondolni.
Koncentrálok az egyéb dolgokra.
Létezik még más is.
Mások másabbjai járnak a fejemben.
Még másabb másokéi.
Nem az övé.
Arra már sosem gondolok.
Nem jut eszembe a plafon árnyékain táncolva
a reflektorfényben.
Nem gondolok majd rá a villamosablakon
átbámulva a Duna part betonjain.
Sosem ugrik majd be arról az orbános
graffitiről a Lánchíd lábánál.
Más lesz a fontos.
A másik gondolatom.
Csak az jár már a fejemben.
Soha többé, soha-soha többé nem gondolok
semmi olyasmire, ami arra engedne
gondolni a továbbiakban.
Kiverem a fejemből,
és amikor kiesik nem nyúlok utána,
hagyom kifolyni az egyik fülemen.
Más jön a helyére, más gondok.
Nem jelenik meg álmaimban.
Nem az álmom többé.
Nem vágyódom, másra vágyom.
Nem kísérletezek vele, nem kockáztatok.
Semmilyen kapcsolatba nem kerülök
a hozzá vezető gondolatfonál első
cérnájával.
Nem leszek az, aki folyton gondol rá.
Más leszek, aki másra gondol.
Gondolni fogok azért, csak másra.
Nem akarok, nem szabad és nem is szeretnék
már rá gondolni.
Nem is engedem be a fejembe többé.
Nem nyúlok el a padlón fényes nappal
epekedve kedve után.
Nem nézek bele a napba a napos délután.
Nem jut eszembe róla haja vége, hogy fekszik sután.
Nem gondolok rá, nem emlékszem
és nem is fogok már ezután.

Likó Szilárd Balázs (1995-)

Babiczky Tibor: Danaidák

Mint tétova, sápadt Danaidák,
merednek kint a sárga fák,
s a szesz arany lángjait látom
lobogni egy üvegpoháron.
Az ősz, e festett, barna szín,
szerelmem hívja most elő,
az idő végszavára ő a rím,
és minden gondolat csak ő.
Elülök a vágy szolgaágyán,
bámulok utcát, háztetőket;
nyugodt vagyok, felejtem őket,
mint ki saját pőresége láttán
Istenét magára öltözi
és szolgál, ha uralkodni fáradt;
mint a kertész, aki elszáradt
fáit is makacsul öntözi.

Babiczky Tibor (1980-)

Komán Attila: Angyal a padon

furcsa angyal ül a padon
szája keskeny mintha nem is lenne
orra horgas füle csámpás
ujjai koromfeketék és rövidek
ott üldögél padunkon somolyogva
alkudozó szívek piacának bejáratánál
furcsa angyal néz a lusta lomb alá
kitulajdonítja terünket
belengi
mint vándormadár az óceán feletti eget

beteg sejtek beteg lánca ez tudom
én vetem ki és kötözlek vele körbe tudom hogy ezt nem szabadna
tudom hogy önző keserű és kétségbeesett
de legnagyobb és elégtelen vigaszom hogy legalább egyenlő
mert engem is köt hozzád nem csak téged énhozzám

Komán Attila (1997-)

Bodor Eszter Hanna: kitárt erkélyajtón túl

a holdsarló lángja mintha keresné
vándorló csillagait.
valahonnan ismerjük
egymást. és azt is, hogyan
lüktet a leszakadt fény.

kömény, koriander
íz, meg kapor és sáfrány.
az érzékelés nem tompul.

talán szüntelen keringünk
egyetlen kijelölt pályán.
keresztet rajzolnak
kifeszített fényszögek.

érintéseink mélyen
a bőrünkbe ivódnak.

Bodor Eszter Hanna (1996-)