merednek kint a sárga fák,
s a szesz arany lángjait látom
lobogni egy üvegpoháron.
Az ősz, e festett, barna szín,
szerelmem hívja most elő,
az idő végszavára ő a rím,
és minden gondolat csak ő.
Elülök a vágy szolgaágyán,
bámulok utcát, háztetőket;
nyugodt vagyok, felejtem őket,
mint ki saját pőresége láttán
Istenét magára öltözi
és szolgál, ha uralkodni fáradt;
mint a kertész, aki elszáradt
fáit is makacsul öntözi.
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése