árnyékkúpjára mászol, s úgy teszel, mintha
hallanád, hogy császárkabócák súrolják
drótkefével egy láthatatlan kád falát,
téged nem sok, viszont csak egy felismerés
nyomaszt, hogy nem csak az álmatlan éjszakák
füledbe zizegő, pulzáló csöndjének,
de a halálnak is kabócahangja van.
De tettetést színlelsz, s úgy teszel, mintha
falon túl punnyadó világból hallanád
egy rég bombába boldogult jövő szavát.
Inkább meredj magad elé, míg Cestius
piramisán, akár egy óriás prizmán,
a környező valóság végre megtörik,
s mint színes szálakra bomló fonálféreg,
kúszik tovább a lábadig. Meredj tovább,
míg kézbe vesz, sőt tűlevéltálcán kínál
az égnek egy filigrán, Vestaszűz-szerű
mandulafenyő. Néha fintorog az ég,
de ez csak pávatánc. Bizony. Hidd el nekem,
egy-két ricottafelhő mindig tettre kész,
s remegve várja, hogy az otthonod legyen.
Ambrus Máté (1994)