Murányi Zita: Pantomim

ütemre mozdul minden ág
figyelem a törzs pantomimját
a szélbe csavarodó indák az egykori koronák
helyén viselik az elmúlás tonzúráját

ez most egy csöpp alvilág a troli
áramszedője két sátáni ezüstszarv vagy
páros marsallbotjával az ég egyensúlyozik
a pokollal amit benépesít a kerékzaj

szénfekete szempárban lelem meg
az idejekorán elsötétülő napkorongot
várakozás közben a naplemente
is kifeszül benne az ezerkarú narancshorgony

várom hogy ismét betlehemi csillagot
hordjon a mennybolt a hófehér palást alól
kitakaródzó – itt egy-egy ágra gondolok -
hosszú fekete jégcsapokra díszként gabalyodik a hold

mégis jó irányban vagyok
mindössze néhány sarkot késik a havazás
majd ha az út végre oltalmába burkolózhatott
a fák tenyerükre ültetik az istenarcú megváltást.

Murányi Zita (1982-)

Rékai Anett: Kavics az úton

Akkor hosszú idő után újból
feltámadt bennem a menekülés.
Úgy kéne lennünk, mint a pingvineknek,
a nőstény hónapokig vándorol,
a hím meg várja, hasa alatt, lábán a tojás,
és nem fél, hogy nem jön vissza.
A távolság egymáshoz köti őket.
A fecskék bezzeg együtt repülnek Afrikába,
a fiókákat azonban legtöbbször
mégsem az apjuk neveli fel.
Egyszóval menni kell, nem érdekel,
ha maradsz, maradj is,
ne gyere velem, nincs szükségem rád.
Nem akarlak vinni, csak beléd akadok,
úton, út félen, mint egy kavics,
amit nem állok meg kivenni,
nyomsz minden lépésnél.
.

Rékai Anett (1999-)

Dékány Dávid: Borderline

Tudom, a testbeszédszótár szerint
ez a póz az elfojtott frusztráció jele,
de most így a legkényelmesebb.
Úgy vagyok, mintha nem is lennék.

Az Uránusz pólusainál 42 évig tart a nappal
és 42 évig az éjszaka. Annyi mindenkinek jár,
hogy rendszeres időközönként elhiggye,
végre rájött valamire, esetleg megtalálta az igazit.

És semmi bajom, csak megszokásból remegek.
Nem azért látlak mindenkiben, mert hiányzol,
hanem mert ugyanolyan vagy, mint az összes többi.

Jelenlegi ismereteink szerint az Uránusz
a Naprendszer legunalmasabb helye.
Csak hidrogén, hélium és metán, -210 fok, t
ürkizkék sodrás, feltételezett szilárd felszín.
Látszó fényessége a szem érzékenységének
határán mozog, tengelyferdeségének oka
egy évmilliárdokkal ezelőtti találkozás
egy másik égitesttel.

És tudom, mi lesz a vége.
Kiderül majd, hogy igazából semmiféle
megoldandó probléma nem létezik,
a világ egyszerűen ilyen.
Ilyen, amikor jó.

Dékány Dávid (1988-)

Réman Zsófi: Méret

Visszanőttem magamba,
mint egy rég félretett ruhába.
Az ujjam újra az ujjamig ér,
a hajam a hajam tövéig,
a szememen is pont kilátni.
Tessék a méretet tartani,
mondják, mint a varrodában,
nehogy azt higgyem,
valaki majd mindig beleráz,
mint apu a harisnyába
kiskoromban.

Réman Zsófi (1991-)

Murányi Zita: csillagfényes

a teremtés előtti sötétséggel
egyívású a végtelen de csillagfényes
estéken minden lehulló őszi levélben
földre térdel a világegyetem.

Murányi Zita (1982-)

Krusovszky Dénes: Szabálytalan részek

A szabálytalan részeket is
össze lehet illeszteni, mondtad
nekem azon az éjszakán,
a lakótelepi erkélyen,
amit te balkonnak hívtál.
Később a szentjános bogarakról
beszéltünk, cigarettád parazsával
mutattad, hogyan repültek
mikor utoljára láttad őket.
Én a lombról meséltem, a vérszilva
ágairól, amik az ablakomon
kopogtak, ha fújt a szél.
Most azt hiszem, mindig fújt.
Ezeket a képeket illesztettük össze,
nem logika, hanem elszántság szerint.

*

Csak részletekben tudok
elbúcsúzni tőled, ma
a vállaidat, holnap majd
a hátadat gyászolom.
Ki akarok vinni mindent,
a lomtalanítás nyugalmára
várok, nem jön el, egy üres
testre, ami újrakezdhető.

*

De így jutsz eszembe még most is,
állsz a vakufényben, kivillansz
a vízből és nem nézel a gépbe.
Miért nem nézel rám?
Úgysem számít már. Nem.
Még most is így látlak,
sötét folyó, félmosoly, láthatatlan túlpart.
Folyton a semmi felé fordítod az arcod.

Krusovszky Dénes (1982-)

Nyerges Gábor Ádám: Az a nap

Ma van végre az a nap,
amikor elszakad a szatyor füle,
amikor írók befejeznek régóta írt
könyveket, akár fejben, hazafele.

Ma van végre az a nap,
amikor nem csörög a telefon,
amikor a nemzedékem dönt, és külföldre megy,
vagy egy panaszlevélbe belefog.

Ma van végre az a nap,
amikor az őszinteség is körmönfont,
amikor már bemondják a közeledtét,
de még nem ért ide a hidegfront.

Ma van végre az a nap,
amikor a hivatalban épp senki sincs bent,
és a szép lányok helyetted végül
megtalálják magukban istent.

Ma van végre az a nap,
amikor elhangozhatnak súlyos vádak,
mikor a szendvicsember összeszedi minden
bátorságát, és köszön a trafikoslánynak.

Ma van végre az a nap,
ez az egyszeri, rejtélyes és érthetetlen,
de biztos pont a végtelenben,
az a nap, az a nap,
ma van végre az egyik nap az életedben.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Réman Zsófi: Villamos

egymással szemben a villamoson,
mögöttünk ablakok.
egy út, két néző. pont
egy hamburgerezőt látsz meg,
amikor én egy szex-shopot.
egyszerre gyűlik össze a nyál a szánkban.
hihetnénk, ugyanazt visszük haza,
de tudom, minden történetünk különböző.
és mégis.
„kérem, mindig kapaszkodjanak…”
kapaszkodunk.

Réman Zsófi (1991-)

Dékány Dávid: Lassú

Egyrészt ne haragudj, másrészt semmi baj.
Csak a jövőbeli énem emlékei vagyunk,
és a memóriám furcsán szelektál.ű
Most értek ide egy távoli kis tűzijáték hangjai,
nézd, a füstje még a levegőben gomolyog,
és biztosan nagyon szép volt.
Épp arról beszéltünk, hogy tőlünk iszonyú messze
fénysebességgel tágul egy félgömb,
aminek bármely pontjából nézve
ebben a pillanatban találkozunk először.
Ott állunk, valahol a Naprendszer peremén,
pólóban, és olyanokat mondok,
hogy az innen 420 millió fényévre lévő galaxisban
épp most mászik ki a mocsárból az állat,
ami 420 millió év múlva teleszkóppal figyeli majd,
amit most csinálunk. A látvány magáért beszél.
Hajnali kettőkor napszemüvegben nézzük
a város lassú fényeit, valamit a kezedbe adok,
valamit a kezembe adsz, és nem vesszük észre,
hogy a hátunk mögött hang nélkül villog egy tűzijáték.

Dékány Dávid (1998-)

Kovács Kristóf: Járásával megegyező

Ez már mind következmény.
A tengerszint-emelkedések.
És én is.
Egy heg a bőrön, mondjuk megégetted,
mikor még másnak főztél.
És én is keresem az alkalmat
ügyetlenségeimben, hogy
maradjon nyom rólad, kezdésnek
a testen.
Nem voltam sosem ilyen,
még szerencse,
hogy nem korábban találkoztunk.
Talán nem is szeretnél.
És azt most nem engedhetem meg magamnak.
Bár tudom, hogy visszakaparni valami
töretlenül fehér szüzességbe semmiképpen sem lehet.
Vagy elhallgatni mindent.
De te még tényleg elhiszed, hogy léteznek véletlenek,
okosabb lenne okokat keresni.
Én könnyen leszűrhető tanulság lettem,
de még sem elmesélhető. Nem.
Csak az, ami történik, az, hogy vagy,
és a járásoddal megegyező sarokkopogások
mintha egy-egy méter tengert jelentenének.
Régtől fogva élünk itt, és még legkevésbé sem ismerem
ezt a várost, utaznék,
hogy elébe menjünk az emlékezetnek.
A külső kerületekbe, csak mert még nem voltam.
Ébredni kívül, nagy levegőt éhgyomorra.
Elhinni, hogy megroppant felfüggesztések
tartják csak a kora esti égboltot. Ahogy mesélem.
Hogy süket a városliget, és nem folytatom,
mert végül meggyőznél, hogy mindegy hol.
Bennem nincsenek kerületek.
Maradok észrevétlen, ahogy a pár csepp délutáni eső.
Ennyit hoztak az olvadó tengerek,
ez lesz a nyomunk, mert úgy szívtál magadba,
mint kristálycukor
a forró vizet.

Kovács Kristóf (1993-)

Murányi Zita: esténként

esténként az asztalon hagyott
fáradt lámpacsutkát is túlragyogja a hold
félbe van törve de így is eltakarja a napot
és kürtjével fújnak éjszaka takarodót

ha ezer kereke volna de most nem
dübörög a göncöl-szekér
alatta egyetlen sötét porszem
forog de már egészen eltörpült a földkerekség

erről a mindig égő sárga kanócról
az asztallapját betakarta a sercegés
gondolom messzebb valahol
egy másik este is föltárja keresztmetszetét

és olyan mint amikor szirmát tárja ki az épp
csak virágzó bánatos lila nárcisz
de máskor úgy képzelem el hogy ott jég
van és esténként tükrére szakad le az aurora borealis.

Murányi Zita (1982-)

Réman Zsófi: Költészet

A versek finom, remegő hártyát
képeznek a mellkasomban,
mondta Esti,
és ennyi talán elég is lesz a túléléshez.

Réman Zsófi (1991-)

‍

Józsa Sarolta Réka: Romantika 40

tulajdonképpen
nem lett tőled jobb
tulajdonképpen
így se egyszerű
de akartam rajzolni
egy szívet a busz
ablakára neked
tudod hideg volt
párás és kinek
mondhattam volna
el ha nem deakkor zökkent egyet
a busz kátyúba
akadt a kerék
a fáradtság aszfalt
feketén gőzölög
ahogy végigöntik
űa bőrödön a túl hosszú
napok előbb megköt
aztán idővel
felhasad felpattogzik
a kollagén a felszín
alatt elmállik
körűled az általános
alany kirajzolódik
rajtam üres leszek
mint a külvárosi
utak és lyukas
ezt fogod csak
látni bennem egy
maradványemlék
egy szánalmas
roncs hol voltam
egyszer nem voltam
sehol igazi népmesei
eset legalább tanulság
ha más nem az
legyen szóval
a lényeg hogy
hiába keresed aztán
találod meg Őt
– az anyák
folyton éhesek
s leginkább egy
dolgot esznek
a nőt

Józsa Sarolta Réka

Dékány Dávid: Tiltott színek

A lehetetlen színek, más néven tiltott színek
olyan színek, amiket normál színlátással
a látható fény különböző hullámhosszaiból
és intenzitásaiból nem lehet kikeverni,
bizonyos körülmények között mégis láthatók.

A túltelített narancssárga megpillantásához
kékeszöld felületet kell nézni sokáig,
aztán narancssárgát - élénkebb lesz minden
normális esetben látható narancssárgánál.

Vagy napsütésben tiszta magentára meredve
legalább két percig, utána zöld levelekre,
minden zöldnél zöldebbet lehet látni.

Az önvilágosító piros akkor látható,
ha sokáig zöld felületet nézünk, majd fehéret.

A látott szín a fehérnél is világosabb

Dékány Dávid (1988-)