Bajtai András: Tenyerembe gyűjtöm

Nem nekik írok. De nem is azoknak,
akik éjente lehajtott fejjel azon
töprengenek, hogy a csokoládé
megszokás vagy fantázia kérdése-e.

Meséim nem tündérmesék, vízre írott
szavaim pedig veszélyesebbek, mint
gondolnád. Ajándékaimat még nem
bontottam föl, s azt sem tudom,

hogy a matracon alvó a láztól vagy
a félelemtől beszélt-e félre álmában.
Ha ablakomon besüt a nap, arcomat
elfordítom, ha esni kezd, tenyerembe

gyűjtöm a lassan hulló, szürke vizet,
hogy később megitassam beteg
madaraidat. A kutyákat pedig minden
éjjel visszakergetem az erdőbe.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Doxa

Nem gyönyörködöm. Mulandó arcunk-
ra nézek. Őrzöm ezt, ahogy a holt
fiókát rejti el a gólyafészek. Már nem
a közös hull darabokra: az egyén
aprózza fel önmagát, míg rózsatőbe,
gyümölcsfába, sorsba beoltja, be-
metszi a halált. Mint ki a tengerhez
érkezik meg, s a vizet magában látja
rángatózni; se partja, se mélye nincs;
s a rózsatő, a sors halott, tüdőbe, szívbe
víz jutott. Nem, nem gyönyörködöm.
Őrzöm ezt. Tajtéka sincs

Babiczky Tibor (1980-)

Bajtai András: Mood indigo

Van néha ez az érzés, hogy süllyedek, ez a betanított
rettegés, hogy ebben a városban nem vagyok biztonságban,
hiszen bármelyik pillanatban eltűnhetek én is, mondjuk
hogy elszállítják a telefonfülkét, ahová sötétedés után
emlékezni járok, esetleg hazafelé menet egy víznyelőbe
szorul a lábam, vagy egyszerűen csak beleragadok
az aszfaltra csöpögtetett cumisüvegnyi mézbe, és hiába
kiáltozom, nem jön majd értem az üzemzavarelhárítás.
Olyan ez, mintha születésem óta feltételes módban
élnék, vagy mintha egy sárból kikapart, sötét kunyhóba
zártak volna, ahol azzal próbálnak életben tartani, hogy
naponta újrafestik a falakat, amik nem eresztik át a kívülről
nekem locsolt, hűtött anyatejet, éjszakánként pedig
átrendezik a keserves munkával letapogatott bútorokat,
így tartva fenn az esetlegesség és szükségszerűség
örök körforgásának megnyugtató látszatát.
És persze hiába az előre eltervezett útvonal, a precíz
menetrend, pontos indulás, pontos érkezés, mégis mintha
csak vállfaként lógnék egész nap egy ruhásszekrénybe
akasztva, a bizonytalanság nyúlós bábuival összezárva,
akiknek irtózom az érintésétől, dohos leheletétől. Vagy lefelé
a mozgólépcsőn például, amikor rájövök, hogy a kabátom
zsebében hagyott cédulákon üzennek egymásnak a targoncás
anyagmozgatók, vagy az aluljáróban akár, ahol mindig
úgy érzem, mindjárt engem szólítanak majd, hogy kiderítsék,
vajon tudok-e mit kezdeni egy rotációs kapával.
Egyszerűen elsüllyedek, nincsen arcom, hiába
dörzsölgetem, tapogatom, mintha csak egy láda homokba
vagy hordó öblítőbe nyúlnék, nem érzek semmit.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: A város

Képzelj el egy zegzugos, régi várost,
régi és új házakkal, és képzeld
el a modern elővárosokat is, a szabályos
házak sorát, a széles utakat. Most
keresd meg az óvárost a fejedben.
Találomra válassz ki egy utcát, és
indulj el, csengess be valamelyik
házba, ott lakom. Sétálhatunk egyet.
Az ott a toronyóra volt, de most
erre nincs idő. Képzelj rá mutatókat.
Képzelj időt. Ott jobbra volt a piac,
de már nincs mit eladni. Az
pedig a pályaudvar volt.
Onnan indultak, akik indulni
vágytak, de már nincs többé indulás,
és megérkezés sincsen. Semmi
nem mozog. Az az alacsony épület
a kocsma volt, de már nincs mit el-
felejteni, és ha egy történet maradt is volna még,
azt sem hiszem, hogy megjegyezzük.
Ezek pedig a szavak voltak, de már nincsenek
szavak. És egy kézmozdulat a búcsúzás.
De ha tudod, hogy itt egy kéz van,
akkor minden mást elismerünk neked.

Babiczky Tibor (1980-)