ra nézek. Őrzöm ezt, ahogy a holt
fiókát rejti el a gólyafészek. Már nem
a közös hull darabokra: az egyén
aprózza fel önmagát, míg rózsatőbe,
gyümölcsfába, sorsba beoltja, be-
metszi a halált. Mint ki a tengerhez
érkezik meg, s a vizet magában látja
rángatózni; se partja, se mélye nincs;
s a rózsatő, a sors halott, tüdőbe, szívbe
víz jutott. Nem, nem gyönyörködöm.
Őrzöm ezt. Tajtéka sincs
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése