rettegés, hogy ebben a városban nem vagyok biztonságban,
hiszen bármelyik pillanatban eltűnhetek én is, mondjuk
hogy elszállítják a telefonfülkét, ahová sötétedés után
emlékezni járok, esetleg hazafelé menet egy víznyelőbe
szorul a lábam, vagy egyszerűen csak beleragadok
az aszfaltra csöpögtetett cumisüvegnyi mézbe, és hiába
kiáltozom, nem jön majd értem az üzemzavarelhárítás.
Olyan ez, mintha születésem óta feltételes módban
élnék, vagy mintha egy sárból kikapart, sötét kunyhóba
zártak volna, ahol azzal próbálnak életben tartani, hogy
naponta újrafestik a falakat, amik nem eresztik át a kívülről
nekem locsolt, hűtött anyatejet, éjszakánként pedig
átrendezik a keserves munkával letapogatott bútorokat,
így tartva fenn az esetlegesség és szükségszerűség
örök körforgásának megnyugtató látszatát.
És persze hiába az előre eltervezett útvonal, a precíz
menetrend, pontos indulás, pontos érkezés, mégis mintha
csak vállfaként lógnék egész nap egy ruhásszekrénybe
akasztva, a bizonytalanság nyúlós bábuival összezárva,
akiknek irtózom az érintésétől, dohos leheletétől. Vagy lefelé
a mozgólépcsőn például, amikor rájövök, hogy a kabátom
zsebében hagyott cédulákon üzennek egymásnak a targoncás
anyagmozgatók, vagy az aluljáróban akár, ahol mindig
úgy érzem, mindjárt engem szólítanak majd, hogy kiderítsék,
vajon tudok-e mit kezdeni egy rotációs kapával.
Egyszerűen elsüllyedek, nincsen arcom, hiába
dörzsölgetem, tapogatom, mintha csak egy láda homokba
vagy hordó öblítőbe nyúlnék, nem érzek semmit.
Bajtai András (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése