Csillag Tamás: Hajnal

Pocsolyába lépett a hajnali fény,
Léptei nyomán sikoltnak a harmatgyöngyök,
Fagytól fénylenek a gubbasztó göröngyök.
Átszalad a tájon a hajnali fény,
Nem követel, úgyis minden az övé,
Szelíden biccent s bebújik a koboldok ködfüggönye mögé…

Csillag Tamás (1987-)

Szabó Imola Julianna: elmondani

a vízbe körvonalakat ír
kavicsokat dobál egy idegen
talán őt is te szülted
sosem tudhatom már mi valódi
a hazugság beléd ékelődik
magot és termést hasít ketté
úszni nem tanulok meg soha
ami körém merül rád emlékeztet
üreges csonthéjak a fejemben
anyák akik sosem szültek csak karjuk nőtt
úgy öleltek
zárvatermő fás száraddal
fölém hajolsz
és suttogod
minek is szültelek meg
a vízfelszín feszes akár a dobhártya
és tényleg
semmi válasz
nem jut eszembe

Szabó Imola Julianna (1984-)

Babiczky Tibor_ Elégia, Uram

“Szédít a nikotin, menjünk le, járjunk;
Emlékműveknél megállunk,
Híreken vitázunk,
És beállítjuk a pontos időt.”
(T. S. Eliot)

Azt az utcát még, ahol laksz,
azt nézni egyszer;
romlásukban a barna házakat,
megállnék, hogy haladni lássalak,
s az októberest leszáll; szokásos érkezésem,
a fák sárgája-vöröse lobban
a kigyúló lámpasorban,
szél csap ablakodra, tört redőnyre eső,
s alszol, mint ki önként megvakult,
s nem férhetnek el a jövő dolgai,
oly sok helyet foglal már a múlt.

Babiczky Tibor (1980-)

Taizs Gergő: Gyanú

mindenki gyanúsan viselkedik,

ha a boldogságról kérdezem:

bámul a távolba, hümmög és sóhajt,
csillogó tekintete a horizont maga;

mit mondhatna, a fejét vakarja zavarában,
cipője orrával kavicsot piszkálgat;

tétován vizslat, mintha agnoszkálna épp:
azonosítja bennem a menthetetlent;

cinikusan vagy cinkosan, de vigyorog,
kacsint, netán tikkel? ő sem tudja már;

a nagy igazság vélt tudójaként bólogat,
bár hallgatása az egyedüli valóság;

esküdözik, hogy legközelebb, hisz ismerem,
legközelebb válaszol, de most siet;

vagy csak legyint és tölt még egyet,
tölt még egyet és csak legyint;

de ha engem kérdeztek, a legrosszabb
mind közül, ha engem kérdeztek.



Taizs Gergő (1984-)

Babiczky Tibor: Matt

Alkonyodik mint egy teafilter
gyújts lámpát szétázik a nap
a város az ég csupa flitter
a sötét a fehérbe harap

este lesz langyos kései earl grey
sakktábla a város az alkonyatok
szürkéje mögül kirajzik az éj
sötét mezőkön matt alakok

s kedvünk pepitája az estbe vegyül
a sötét a fehérbe harap
egy férfi fehér szekerére felül
s megugraszt négy óriási lovat

Babiczky Tibor (1980-)

Bajtai András: Megszólít úgyis

Tudom, hogy most is figyel. Talán itt
áll éppen a hátam mögött, és vállamra
teszi majd a kezét, ha ezt befejeztem.
Vagy csak ül valahol a szobában, és
arra vár, hogy történjen végre valami.
Hogy odakint csendben eleredjen az eső,
vagy valaki halkan kopogjon az ajtón.
Persze könnyen lehet, hogy még nincs
is a lakásban. Fel-alá sétálgat az utcán,
vár rám, figyel, hátha megyek valahová.
Vagy bámul be éppen az ablakon. Nem
érdekli, hogy mit csinálok, leskelődik
utánam. Mintha akarna tőlem valamit.
Érzem, hogy figyel most is, én mégsem
tudom, mit mondhatnék neki. Várok.
Megszólít úgyis. Vagy semmit se mond.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Róma lángba borul

Hátamon cipeltelek. Azt mondták: ha
minden eltörött, szavad az égre vésd.
Mert összecseréli már, látod, itt a
színeket a szem és szív a szeretést.

S én már nem szeretnék semmi
öröknek hírnöke lenni.

Milyen istenhez kösse magát a hit,
mely saját szabadságába hal bele,
és ül csak, mint megunt játékával a
gyermek, ha képtelen játsHzani vele.

Úgy vagyunk, mint kikre rárohant a vágy,
s reszkető kézzel pucérra vetkőztek.
Az ábécé összes betűje te vagy.
Legszebb szavaim veled kezdődnek.

Jó kép.
Úgy mozdul a lélek benne,
mintha tényleg lélek lenne,
szép, ép,
s újulna benne, bármi egésszé,
régi-törötted
helyett a kevés, mit sosem láttál,
bár él, mögötted.

Valaki felgyújtotta Rómát,
s most a kiürült, vörös körutak
egyenesébe tekint.
Utánad néz. Neked int.

Lenne, hogy legyen kire várnod.
Csak a szív, a szív nem magyaráz.
Mert elszakítatlan sajátod
az egyetlen idő. Mire vársz?
Én szépen rendbehoztam, látod,
a világot, melyben megtalálsz.

Babiczky Tibor (1980-)

Véssey Miklós: Bolygók vagyunk

Bolygók vagyunk, nem csillagok,

egyre keringünk valami körül,
zuhanunk felé, de nem találjuk el,
elmozog előlünk, repülünk tovább,
örökké úton, nem ismert cél felé,
felszínünkön kifejlődnek, élnek,
szeretnek, építkeznek, álmodoznak,
és egytől-egyig kihalnak a fajok,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
izzunk belül, de kérgünk kézmeleg,
körbevesz minket a hideg,
és folyamatos a hőveszteség,
ha belsőnk kitör, rögtön ránk is kövül,
sebünk melegét nyomtalan elnyeli
a sötét vákuum-űr, és hidegek
leszünk, lemerült űrhajók,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
érezzük egymás vonzó tömegét,
de eggyé válni sehogy sem tudunk,
a bioklímánk finom, sérülékeny,
magányos atmoszféra a lehelet,
mi neked élet, az másnak mérgező,
egy becsapódás végzetes lehet,
s porrá ég minden, mit légterünk befog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
bármeddig forgunk önmagunk körül,
fotózzuk vakukkal minden oldalunkat,
világítjuk ki minden városunk,
mert félig örökké sötétben vagyunk,
mindhiába fordulunk el a fénytől,
és mindhiába fordulunk felé,
csak visszaverjük, nem belőlünk ragyog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Véssey Miklós (1990-)

Posta Marianna: Zajlás

mezítláb állni
egy tócsában, csak mert tükrözi
az eget, kulcsot
adni egy házhoz, amit
magadból építettél.
zajló jégidők
lüktetnek óceánok
szíve alatt. nézem,
ahogy alszol, a karod meder,
kerítés, ölel,
én vagyok a kert, amit.
kertkapu nincs.
ittmaradt ruhák,
amikből kihűlt a test.
számolod, hány nap kell,
hogy eltűnjön belőlük az illat.
kanócrészletek, gyertyaelfújás előtt.
ami most van. egy levegővel eltűnik.
mint a hajnal, ami újra és újra
megpróbálja meggyújtani az eget.
vékony üveg, amit ujjaid
addig szorítanak, míg az beléjük nem vág.
mégis tartod, mert fény törik benne.
hányféle zuhanás
várhat még ránk.
a szíved apró város,
utcái zajlanak, ahogy átalakul:
sötét sikátor, aranyló tér,
közben attól rettegsz,
az téved el benne,
akit hazavársz.
mint madarat engedni
zárt szobába, nézni, ahogyan verdes,
ablaktól ablakig,
szeretni, sétálni
a peremen, ahol minden lépés
zuhanással fenyeget,
ez az egyensúly
tart életben.
biciklikerekek surrognak mellettünk,
hirdetések futnak, égig érnek a lámpák,
a nyár emléke bennünk hajszálér. maradhatnánk.
hűvösen, mint a hajnal, ami sosem kérdezi,
akarod-e, hogy felébresszen.
vagy csak vegyük végre tudomásul,
hogy ez az egész
a leheletünktől eltűnik.

Posta Marianna (1983-)

Posta Marianna: Bocsánatos

Kiborítani egy
bögre kávét egy könyvtár
közepén, véletlenül, amiért
napként bolyongott benne
a lámpa fénye. A barna lé végig
csorog a karodon, elszínezi
a nyitott könyvet. Letörölhetetlen
következmény.

Óceánok fenekén a kagylók,
úgy ölelik a naplementéket, mint dyptichon táblák
a teremtésről szóló szavakat.
Bocsánatot kérsz,
tőled nem kérdezi meg senki,
hogy vagy, miért voltál
ilyen béna, nem szólnak
rád, hogy kávézni ezen a helyen
szentségtörés.

A könyvtáros arcát nézed
miközben elképzeled, milyen érzés lenne
neki elmondani minden rossz tettedet,
de aztán újra eszedbe jut az óceán,
hogy állóvíz, bár hatalmas, mégse mos el
semmit. Hiába
értem a metaforákat, még mindig vízfelületeken
nézek bele
a napba.

Örülnöm kellene, hogy itt nem
csinálnak ügyet pár csepp
könyvre folyt
kávéból. Hogy nem érzik
szentségtörésnek.
Ahogy naponta megszegett
ígéreteink sem veszteségek.
Semmi gond, emberek
vagyunk, baleset, megesik,
legalább nem
szakadt el, olvasható
így is.

Mint amikor egy templomban
állsz, és a fény úgy törik
meg az ólomüvegen, mintha a dolgok
természetéről akarna mondani valamit – de közben elfelejted
a mise szövegét, és arra gondolsz, mi lesz
vacsorára, ilyenek
a bocsánatos bűnök, véletlenek, foltok
egy sosem tiszta
lapon.
Mint amikor a szerelemről írsz, aztán kidobod,
mert túl
őszinte, nem így szoktak
a szerelemről írni.
De amikor megkérdezed, mégis hogy
legyek tiszta egy lapon,
amit mindenki összekent már,
csak a könyvtáros néz rád,
mint a fény, ami átszűrődik
az ólomüvegen, és a dolgok természetéről
mondana valamit, de soha nem tudja,
mit világít meg. Vagy az óceán, ami mozdulatlan
mélységével mindig visszatart valamit.

Posta Marianna (1983-)

Major Petra: Privát evolúció

Partokhoz szoktunk.
Bámuljuk egymás nap-verte csipkéit,
míg egyikünk elég bátor nem lesz
a merüléshez.

Hogy ki kezdi, nem fontos,
úgyis csak utólag tudható,
hogy a mélységben ki lelt otthonára.

Valami igazhoz tér vissza,
akit a víz magához vonz
– próbáld ki egyszer!

Combközépig lassan borít el,
onnantól gyors és visszafordíthatatlan.

S a bátorság jutalma ez:
aki túljut a felszín vakító fény-játékán,
és legyőzi a fulladás örvénylő iszonyát,
az nem vágyik többé a csipkék közé,
szívére uszony nő és kopoltyú.

Major Petra (1983-)

Turi Tímea: Két levél

„Néha egy-egy arcban meglátom,
milyen voltál, amikor még nem ismertelek.
Igyekszem őket nem bámulni, de nehéz.
Mintha meglesném azt, amihez nincs közöm.
Zavartak lesznek vagy idegesek. Ők nem tetszenek,
hiába te, olyanok, mint a múltad, és nem hasonlítanak.”

„Néha egy-egy arcban meglátom,
milyen lehetsz most. A régi mozdulatban néha
felsejlik, mi lesz majd később, de te sosem adtál
útmutatást. Mohón figyelem őket, pedig nem te vagy.
Hiába tudtam, olyan nehéz, olyan megszokhatatlan,
hogy most már mindig a jövőben élünk.

Turi Tímea (1984-)

Juhász Erika: Csillagszemű

diófát ültetett, érmékkel játszott,
ő volt a Csillagszemű,
aki úgy vigyázott
a világ minden kincsére,
mintha tulajdon vére folyna érte,
az az aranyló, nárciszos,
és nárcisz illatú ruhákban járta
eme kis szigetet, körbevitorlázta,
szeretett volna a pallóról lelépni,
térdéig, szívéig a szürke ködbe lépni,
rátiporni a kacagó kőre,
a homályba dőlne,
dőljön az a nárciszos, aranyló,
kavargó mélység,
kacagó messzi tájak,
olyan sűrű a lampion fénye,
akár a méz,
penész a deszkán, pattogó árva deszkán
szökdestem vele, majd belecsúsztunk
ebbe az időszámításba,
ebbe a fagyos, mákosguba ízű
azúrkék semmibe,
megfoghatatlan, nedves valamibe,
s eszembe jutott a láp,
a talpamon pattogó apró bolhaszörnyek,
két darabból összeforrt sárkalyibák,
a Csillagszemű sírni kezdett,
én átöleltem, mintha nem volna fű, fa, akarat,
amik helyettünk összeforranak,
lélek,
remények,
nagybetűs Mesék,
mert amikor először találkozott a nagybetűs Mesével,
a Csillagszemű nevetni kezdett,
kacagott, kacagott a kavargó világ,
de mihelyst én is elmosolyodtam,
belecsapott a villám az öreg diófába,
csónakot vájtam egyes-egyedül,
tudod, drága Csillagszemű,
benned ragyogtak mindig a könnyeim,
míg voltak, vannak a kacagó kövek,
mélységes tenger, homályos íriszek,
mert megvarrom szakadt vitorlád,
könnyű gyolcsodat,
s egy penészes palló talán még marad
ennek az azúrkék csodának:
hervadt nárciszok, hunyt csillagszemek,
pénzérmék, s a kemény gyökerek

Juhász Erika (1993-)

Krusovszky Dénes: Elromlani milyen szép

Rossznak kellene lennem,
hogy erről mondjak valamit,
ahogy megyünk el, egymás
mellett, az milyen szép,
mint a busz kijelzője,
elromlani milyen szép,
minden megálló végállomás.
*
Nem éreznek semmit,
fáradtan mozognak, hideg szavak
kopognak egy betonkeverőben.
*
Vonatablak,
az alagút végén
felvillan mégis,
de üres keret csak,
nincs mögötte táj,
ha sötét lenne újra,
talán meglátnám
magam.
*
Aztán szabadnak lenni,
mint egy tárgy,
próbálom elképzelni,
egy kalapács például,
megfogod,
és nincsen benne isten.
*
Soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
*
Egy hentespult a legelőről
vajon mit tudna mondani még?

Krusovszky Dénes (1982-)

Ambrus Máté: Cestius piramisa

Ha a protestáns sírkövek közé kúszó
árnyékkúpjára mászol, s úgy teszel, mintha
hallanád, hogy császárkabócák súrolják
drótkefével egy láthatatlan kád falát,
téged nem sok, viszont csak egy felismerés
nyomaszt, hogy nem csak az álmatlan éjszakák
füledbe zizegő, pulzáló csöndjének,
de a halálnak is kabócahangja van.
De tettetést színlelsz, s úgy teszel, mintha
falon túl punnyadó világból hallanád
egy rég bombába boldogult jövő szavát.
Inkább meredj magad elé, míg Cestius
piramisán, akár egy óriás prizmán,
a környező valóság végre megtörik,
s mint színes szálakra bomló fonálféreg,
kúszik tovább a lábadig. Meredj tovább,
míg kézbe vesz, sőt tűlevéltálcán kínál
az égnek egy filigrán, Vestaszűz-szerű
mandulafenyő. Néha fintorog az ég,
de ez csak pávatánc. Bizony. Hidd el nekem,
egy-két ricottafelhő mindig tettre kész,

s remegve várja, hogy az otthonod legyen.

Ambrus Máté (1994)

Babiczky Tibor: Altató

Nézd elsötétült már az ég
csak a hold a hold ragyog
mint uzsonnára friss lepény
a nap gyorsan elfogyott

siess hát várnak új színek
csukott szemed mögött
és új ütemre ver szíved
a gond elköltözött

az álom csak egy telt mosoly
mint tejbeméz világít
s megfesti mind a szívgomoly
puha plüssbabáit

siess hát ébren ne maradj
az éjben egyedül
álmodj egy aranymadarat
mely fölötted repül

s most egy titokzatos úrnak
régi szeszélye miatt
a lámpák sorra kigyúlnak
a tiszta ég alatt

világítson az álmod is
maradjon álom életünk
s ne tudjuk hogy minden hamis
amíg fel nem ébredünk

Babiczky Tibor (1980-)

Bajtai András: Tenyerembe gyűjtöm

Nem nekik írok. De nem is azoknak,
akik éjente lehajtott fejjel azon
töprengenek, hogy a csokoládé
megszokás vagy fantázia kérdése-e.

Meséim nem tündérmesék, vízre írott
szavaim pedig veszélyesebbek, mint
gondolnád. Ajándékaimat még nem
bontottam föl, s azt sem tudom,

hogy a matracon alvó a láztól vagy
a félelemtől beszélt-e félre álmában.
Ha ablakomon besüt a nap, arcomat
elfordítom, ha esni kezd, tenyerembe

gyűjtöm a lassan hulló, szürke vizet,
hogy később megitassam beteg
madaraidat. A kutyákat pedig minden
éjjel visszakergetem az erdőbe.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Doxa

Nem gyönyörködöm. Mulandó arcunk-
ra nézek. Őrzöm ezt, ahogy a holt
fiókát rejti el a gólyafészek. Már nem
a közös hull darabokra: az egyén
aprózza fel önmagát, míg rózsatőbe,
gyümölcsfába, sorsba beoltja, be-
metszi a halált. Mint ki a tengerhez
érkezik meg, s a vizet magában látja
rángatózni; se partja, se mélye nincs;
s a rózsatő, a sors halott, tüdőbe, szívbe
víz jutott. Nem, nem gyönyörködöm.
Őrzöm ezt. Tajtéka sincs

Babiczky Tibor (1980-)

Bajtai András: Mood indigo

Van néha ez az érzés, hogy süllyedek, ez a betanított
rettegés, hogy ebben a városban nem vagyok biztonságban,
hiszen bármelyik pillanatban eltűnhetek én is, mondjuk
hogy elszállítják a telefonfülkét, ahová sötétedés után
emlékezni járok, esetleg hazafelé menet egy víznyelőbe
szorul a lábam, vagy egyszerűen csak beleragadok
az aszfaltra csöpögtetett cumisüvegnyi mézbe, és hiába
kiáltozom, nem jön majd értem az üzemzavarelhárítás.
Olyan ez, mintha születésem óta feltételes módban
élnék, vagy mintha egy sárból kikapart, sötét kunyhóba
zártak volna, ahol azzal próbálnak életben tartani, hogy
naponta újrafestik a falakat, amik nem eresztik át a kívülről
nekem locsolt, hűtött anyatejet, éjszakánként pedig
átrendezik a keserves munkával letapogatott bútorokat,
így tartva fenn az esetlegesség és szükségszerűség
örök körforgásának megnyugtató látszatát.
És persze hiába az előre eltervezett útvonal, a precíz
menetrend, pontos indulás, pontos érkezés, mégis mintha
csak vállfaként lógnék egész nap egy ruhásszekrénybe
akasztva, a bizonytalanság nyúlós bábuival összezárva,
akiknek irtózom az érintésétől, dohos leheletétől. Vagy lefelé
a mozgólépcsőn például, amikor rájövök, hogy a kabátom
zsebében hagyott cédulákon üzennek egymásnak a targoncás
anyagmozgatók, vagy az aluljáróban akár, ahol mindig
úgy érzem, mindjárt engem szólítanak majd, hogy kiderítsék,
vajon tudok-e mit kezdeni egy rotációs kapával.
Egyszerűen elsüllyedek, nincsen arcom, hiába
dörzsölgetem, tapogatom, mintha csak egy láda homokba
vagy hordó öblítőbe nyúlnék, nem érzek semmit.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: A város

Képzelj el egy zegzugos, régi várost,
régi és új házakkal, és képzeld
el a modern elővárosokat is, a szabályos
házak sorát, a széles utakat. Most
keresd meg az óvárost a fejedben.
Találomra válassz ki egy utcát, és
indulj el, csengess be valamelyik
házba, ott lakom. Sétálhatunk egyet.
Az ott a toronyóra volt, de most
erre nincs idő. Képzelj rá mutatókat.
Képzelj időt. Ott jobbra volt a piac,
de már nincs mit eladni. Az
pedig a pályaudvar volt.
Onnan indultak, akik indulni
vágytak, de már nincs többé indulás,
és megérkezés sincsen. Semmi
nem mozog. Az az alacsony épület
a kocsma volt, de már nincs mit el-
felejteni, és ha egy történet maradt is volna még,
azt sem hiszem, hogy megjegyezzük.
Ezek pedig a szavak voltak, de már nincsenek
szavak. És egy kézmozdulat a búcsúzás.
De ha tudod, hogy itt egy kéz van,
akkor minden mást elismerünk neked.

Babiczky Tibor (1980-)