már úgy érzem soha. Ez a valószínű. Elképzelni mindent,
ez nekem nem megy. Hiába, nem tudom átgondolni.
Hogy mit? Na ez az…
Egy jó ideje már csak nézelődöm,
semmiért, senkiért. Tárgyakat, fűszálat, minden ötödik
sörös-dobozt. Ülök és így nem bánt. Nem mozdul.
Homályos kellékek, beletörődött leletek,
kik a végét várják, mint én, ha van ilyen egyáltalán.
És nem sajnálnak. Nem tudom én mi lennék egyébként, ha lehetnék.
Régi öngyújtó, egy sorozat délután fél 2-kor, kitépett lap egy üres füzetből. Ráírni, hogy
honvágy.
Ilyesmire gondolok. Belül legalább nem lenne semmi,
kívülről akkor meg úgyis mindegy. Hallgatni szeretnék,
lenni viszonzatlanul. Nem félnék.
Nem érezném, hogy valami magához szorít. Szorít magához.
Kovács Kristóf (1993-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése