Turi Tímea: Két levél

„Néha egy-egy arcban meglátom,
milyen voltál, amikor még nem ismertelek.
Igyekszem őket nem bámulni, de nehéz.
Mintha meglesném azt, amihez nincs közöm.
Zavartak lesznek vagy idegesek. Ők nem tetszenek,
hiába te, olyanok, mint a múltad, és nem hasonlítanak.”

„Néha egy-egy arcban meglátom,
milyen lehetsz most. A régi mozdulatban néha
felsejlik, mi lesz majd később, de te sosem adtál
útmutatást. Mohón figyelem őket, pedig nem te vagy.
Hiába tudtam, olyan nehéz, olyan megszokhatatlan,
hogy most már mindig a jövőben élünk.

Turi Tímea (1984-)

Juhász Erika: Csillagszemű

diófát ültetett, érmékkel játszott,
ő volt a Csillagszemű,
aki úgy vigyázott
a világ minden kincsére,
mintha tulajdon vére folyna érte,
az az aranyló, nárciszos,
és nárcisz illatú ruhákban járta
eme kis szigetet, körbevitorlázta,
szeretett volna a pallóról lelépni,
térdéig, szívéig a szürke ködbe lépni,
rátiporni a kacagó kőre,
a homályba dőlne,
dőljön az a nárciszos, aranyló,
kavargó mélység,
kacagó messzi tájak,
olyan sűrű a lampion fénye,
akár a méz,
penész a deszkán, pattogó árva deszkán
szökdestem vele, majd belecsúsztunk
ebbe az időszámításba,
ebbe a fagyos, mákosguba ízű
azúrkék semmibe,
megfoghatatlan, nedves valamibe,
s eszembe jutott a láp,
a talpamon pattogó apró bolhaszörnyek,
két darabból összeforrt sárkalyibák,
a Csillagszemű sírni kezdett,
én átöleltem, mintha nem volna fű, fa, akarat,
amik helyettünk összeforranak,
lélek,
remények,
nagybetűs Mesék,
mert amikor először találkozott a nagybetűs Mesével,
a Csillagszemű nevetni kezdett,
kacagott, kacagott a kavargó világ,
de mihelyst én is elmosolyodtam,
belecsapott a villám az öreg diófába,
csónakot vájtam egyes-egyedül,
tudod, drága Csillagszemű,
benned ragyogtak mindig a könnyeim,
míg voltak, vannak a kacagó kövek,
mélységes tenger, homályos íriszek,
mert megvarrom szakadt vitorlád,
könnyű gyolcsodat,
s egy penészes palló talán még marad
ennek az azúrkék csodának:
hervadt nárciszok, hunyt csillagszemek,
pénzérmék, s a kemény gyökerek

Juhász Erika (1993-)

Krusovszky Dénes: Elromlani milyen szép

Rossznak kellene lennem,
hogy erről mondjak valamit,
ahogy megyünk el, egymás
mellett, az milyen szép,
mint a busz kijelzője,
elromlani milyen szép,
minden megálló végállomás.
*
Nem éreznek semmit,
fáradtan mozognak, hideg szavak
kopognak egy betonkeverőben.
*
Vonatablak,
az alagút végén
felvillan mégis,
de üres keret csak,
nincs mögötte táj,
ha sötét lenne újra,
talán meglátnám
magam.
*
Aztán szabadnak lenni,
mint egy tárgy,
próbálom elképzelni,
egy kalapács például,
megfogod,
és nincsen benne isten.
*
Soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
*
Egy hentespult a legelőről
vajon mit tudna mondani még?

Krusovszky Dénes (1982-)