Juhász Erika: Csillagszemű

diófát ültetett, érmékkel játszott,
ő volt a Csillagszemű,
aki úgy vigyázott
a világ minden kincsére,
mintha tulajdon vére folyna érte,
az az aranyló, nárciszos,
és nárcisz illatú ruhákban járta
eme kis szigetet, körbevitorlázta,
szeretett volna a pallóról lelépni,
térdéig, szívéig a szürke ködbe lépni,
rátiporni a kacagó kőre,
a homályba dőlne,
dőljön az a nárciszos, aranyló,
kavargó mélység,
kacagó messzi tájak,
olyan sűrű a lampion fénye,
akár a méz,
penész a deszkán, pattogó árva deszkán
szökdestem vele, majd belecsúsztunk
ebbe az időszámításba,
ebbe a fagyos, mákosguba ízű
azúrkék semmibe,
megfoghatatlan, nedves valamibe,
s eszembe jutott a láp,
a talpamon pattogó apró bolhaszörnyek,
két darabból összeforrt sárkalyibák,
a Csillagszemű sírni kezdett,
én átöleltem, mintha nem volna fű, fa, akarat,
amik helyettünk összeforranak,
lélek,
remények,
nagybetűs Mesék,
mert amikor először találkozott a nagybetűs Mesével,
a Csillagszemű nevetni kezdett,
kacagott, kacagott a kavargó világ,
de mihelyst én is elmosolyodtam,
belecsapott a villám az öreg diófába,
csónakot vájtam egyes-egyedül,
tudod, drága Csillagszemű,
benned ragyogtak mindig a könnyeim,
míg voltak, vannak a kacagó kövek,
mélységes tenger, homályos íriszek,
mert megvarrom szakadt vitorlád,
könnyű gyolcsodat,
s egy penészes palló talán még marad
ennek az azúrkék csodának:
hervadt nárciszok, hunyt csillagszemek,
pénzérmék, s a kemény gyökerek

Juhász Erika (1993-)