Bajtai András: Mihez kezdenék

Beletörődtem már, ahogyan minden
szív beletörődik egyszer. Ha visszatérek,
sötét függönyök mögött alszunk majd,
ígértem neked gondolatban minden

este, most mégis arra kérlek, hangomra
csak akkor figyelj, amikor az öreg falióra
titokban újra zenélni kezd majd. Mert
történeteimnek bár nincsen kezdete, sem

vége, legőszintébb mozdulataimat, ha akarod,
megismételhetem még neked az ősszel
boldogan haló fák alatt, de titkaidat ne add
nekem. Nem tudom, mihez kezdenék velük

Bajtai András (1983-)

Kovács Kristóf: Sem

Nem tudom mikor szabadulok ezektől,
már úgy érzem soha. Ez a valószínű. Elképzelni mindent,
ez nekem nem megy. Hiába, nem tudom átgondolni.
Hogy mit? Na ez az…
Egy jó ideje már csak nézelődöm,
semmiért, senkiért. Tárgyakat, fűszálat, minden ötödik
sörös-dobozt. Ülök és így nem bánt. Nem mozdul.
Homályos kellékek, beletörődött leletek,
kik a végét várják, mint én, ha van ilyen egyáltalán.
És nem sajnálnak. Nem tudom én mi lennék egyébként, ha lehetnék.
Régi öngyújtó, egy sorozat délután fél 2-kor, kitépett lap egy üres füzetből. Ráírni, hogy
honvágy.
Ilyesmire gondolok. Belül legalább nem lenne semmi,
kívülről akkor meg úgyis mindegy. Hallgatni szeretnék,
lenni viszonzatlanul. Nem félnék.
Nem érezném, hogy valami magához szorít. Szorít magához.

Kovács Kristóf (1993-)

Babiczky Tibor: Aranykor

A Kezdet idején már este volt
a Szabadság hídon mentem át
néztem az aranyló lámpasort
miféle sejtrács őrzi a lélek ágbogát

és miféle spirálkulcs nyitja vágyaink
örökre változó rendszerét
amely torzul megújul s elkopik megint
és mintha összeállna úgy hull egyszerre szét

és miféle kombinációra lép a lábunk
és miféle kód a sejtelem
hogy minden mögött egy gyermeket találunk
sem felnőni sem játszani nem engedem

a Szabadság hídon mentem át
most előttem áll az a kisgyerek
“azért vagyunk hogy mindent megjegyezzünk
és végül elfelejtsenek”

lesz-e még arcunk mikor a négy lovas majd
előlép a virradatból
vajon a dobozba gyűjtött aludttejfogakban
szunnyad-e még az aranykor

vajon ha a látás visszatalált
visszatalál-e a lélek
és hozza vagy elviszi majd a halált
és mi az amit örökre járni remélek

pedig úgy gyorsul most bennem
mint ami rövid sprint után
a célvonalon túl mint a rövidtávfutó
lelassul és megáll

Babiczky Tibor (1980-)

Seres Rebeka: Fregoli

ha jól akasztod fel, nem fújja el a szél,
csak meglebegteti, mint résnyire
nyitott ablak a függönyt,
mindennek a közepét keresem,
még annak is, aminek nincs,
egy ideig néztem, ahogy becsukódik
mögötted az ajtó, a lebbenés,
ami kísért, megborzolta a hajam,
ez a szerelem, a bizsergés a hámréteg alatt,
és a szavaid a fülemben, amikor azt mondod,
én így is szeretlek, középen akaszd fel,
ne essen le, te jól ismered a világ működését,
én vakként tapogatózom a sötét szobában
és ajtónak hiszem a betonfalat,
hallom a koccanást és a felületi bőrsérülést,
az aranymetszést keresem,
mást nem találok,
gyűrötté szárítja a kötél,
nem szereted,
tudom,
felhős az ég,
szűrt napfény két pislogás között,
a szél lefúj egy bugyit a fregoliról.

Seres Rebeka (1998-)

Bajtai András: A küldetés lehetetlensége

Gyógyítani jöttem, egyetlen mosollyal
lassítani a csontok porladását a földben.
Gyógyítani jöttem, még időben talán.

Ezért jöttem, pedig a levelek már régen
megsárgultak, és csak két nap múlva
jön, aki eltakarítja őket.

Ezért jöttem, pedig ki tudja, miféle
kényszer lapul minden csend mögött.
Ki tudja, miféle homályt ívelnek át a hidak.

Gyógyítani jöttem, de a titkot, akár
a szerelmet, még nem merik rám bízni.
Nem baj. Tudom, hogy most történik meg.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Premantura

“there are rooms that have no windows

so in the world of the heart there are windows with no rooms”

(Ryuichi Tamura)

Álom és ébrenlét között, a távolból

egy hajókürt hangja hallik.
A fügefalomb tömör susogása
a reggeli szélben.
Valahányszor álmaimban
a halottakat látom,

mindig csöndesen, gondterhelten,
furcsa búskomorsággal
jelennek meg, nagyon különböznek
drága, ragyogó önmaguktól.
Állnak az öböl szikláin, arccal
a tenger felé,

kékülő szájjal és kékes végtagokkal.
A szűk utcákban emberek
bolyongnak, törékeny sorsukat cipelve,
elámulnak a kereskedők
talmi üvegportékáin, megtöltik a kikötő
kávéházait, aranyló sört

és harsány borokat isznak. Minden
mozdulatuk a felejtés.
A savószínű ragyogásban megvillannak
az ablakok.
Az ég akár egy prés
forog felettem.

Babiczky Tibor (1980-)

Nyerges Gábor Ádám: Nem lesz veled

Azt szeresd majd, aki rossz hozzád.
Szerelmén, ha lenne, osztozzál.
Úgy szeresd, mintha már nem élne.
Ok nélkül, akármit remélve.

Hazudj, mert neked is hazudtak.
Fájdalmad bántson majd, ha szunnyad
Akkor légy boldog, ha nem érzed.
Részekben kapd meg az egészet.

Ringasson, aki el se bír.
Öleljen az, aki elcserél.
Becézzen, miközben megátkoz.
Csészédbe köpjön, ha teát hoz.

Hívd magadhoz. Nem lesz veled.
Szeresd nagyon. Ő nem szeret.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Murányi Zita: január

rózsaszín felhők úsznak át az égen
ez a délutáni nap ahogy megfürdeti a tájat
lementében vörös fényeibe
kapaszkodnak mohos házfalak.
mintha súlyos fenyők gyökerei
táncolnának a hóban
és a köréjük kirajzolódó
gyönge rajzolat idézné föl az angyalokat.

* * *

a hullámokat kék mellénnyé gyűrve
öltözött ünneplőbe a Káli-medence
kicsivel messzebb a sás zörgése
emlékeztetett egy gyönge földrengésre


még mind remegett
amikor a vihar a földeket is föltépte
és a Fekete hegyen
víz csöpögött az aljnövényzetre

mégis a homokbánya sebhelye
a felvidék tenyerén ez a sápadt homlok
juttatta eszembe ilyen is lehetne az este
ha égne a hold de alatta a talaj is csonka volt

és megszakítva minden gondolatsort egyedül a lélek
lemeztelenedésére hogy mégis a víz vetkőzteti le
a partot és hatszor zengett föl dörgés az éjben
talán majd az eget fedik be a hajnali lábnyomok

még órákkal később
is úgy ragyognak mintha csillagok
nem tudni ők vagy mellettük a halvány félgömb
vonta-e ezüstfénybe a sápadt homoksivatagot

egyszer én is meghalok akkor
épp ilyen ezüstszínű a csont isten finom
fagyott tenyere szorítja az agyagot
és belül is elcsitulnak a viharok.

* * *

ha volna még a hó alatt
egy zöld fűszál amit barnára
égetett a nap nem adná meg
magát ennek a csöndes téli halálnak
két kézben mely fogta
meghalt már a nyári ég alatt
porrá lett a zöld salak
mindig így szoktam elmorzsolni
egy fűszálat a bizonytalanságnak
amikor isten hallgat


ezeken a csöndes nyári
rózsafüzéreken véresre
vágva ujjam ahol letaroltam
a gyom nő méteresre
és fölötte a hó reccsenése
ilyen szűz hó van a szíven
de majd összelapátolja isten
úgy merészkedik a jégre
hogy a kibukkanó vörös fércre
dobogásokat hintsen
ott lehetett de már nincsen

egyre világosabb estéket
terít szét az égen
csillagfényes ölében
így születik meg egy téli éden
vagy túl az éjszakán a holdas éberségen
még mindig ott zakatol a szívben
ahol nyárestéken vonója
a tücsökciripelésnek és télen
amikor elnehezülnek a hangszerek
holt üregeikben zenévé
növeszti az ürességet.

Murányi Zita (1982-)

Bajtai András: A ház

Úgy kezdődik, hogy bejön
a szobámba, lerántja rólam
a takarót, és mintha csak
egy arcot keresne, a letakart
tükörre mutat. Nem beszél
hozzám, és nem mutogat,
én mégis követem őt, két
törött mutató egy óra nehéz
lapján, megyünk át a városon
szótlanul. Mintha meg akarna
találni valamit, egy utcát
mondjuk, aminek már senki
sem emlékszik a nevére, vagy
egy házat, amihez valami
közöm lehet. Ide-oda forgatja
a fejét, de hiába, pedig tudom,
hogy akkor is létezik ez a ház,
hogy nincsen mögötte domb,
mogorva hegy, és érzem, valahol
most is üresen áll. Mégsem
találjuk meg, pedig valamiképp
minden út oda vezet, ehhez
a szétfeszített kalitkához.

Bajtai András (1980-)

Kovács Kristóf: Egy

Nem nagyon szoktam, csak hogy megkérdezd majd
és mondom én, hogy igen, úgy kezdődött
Látta az Isten, hogy ez jó, fölsóhajt,
foltok nagy égi tüdején, felhő, köd
Köhög, szív széleit felköszörüli
Nézi, látja azt, amit elfelejtett
mint ki véletlen másét hazaviszi
múltat lop ő (mint nőt, ha elszeretnek)
Csecsemők, kik mindig ölben lehetnek
gazdáik e háromnegyed szonettnek
Istenek, ők azok,és még minden más is
Ó, hát már szóljon ez is inkább Rólad
mert Te élsz, él most bája minden szónak,
de a jelen most épp nem aktuális

Kovács Kristóf (1993-)

Bajtai András: Ez öröm, ez béke

Egyszerűen nincs mit mondanom, és talán ez zavar
a leginkább, hogy csendben akarok lenni, ha már
ilyen könnyen megy, most az egyszer, csendben.
Ilyenkor persze mindig ugyanaz a fogadalom,
az egyetlen hazugság, amiben élek, hogy erről
se írni, se beszélni nem fogok, aztán mégis,
ígérgetni könnyű.
Vagy ha már erre sincs erőm, csak várni bénultan
a görcsös zsibbadást este, ahogyan megszűnik
a beszédkényszer, és helyét a jóleső döbbenet veszi
át, hiszen miért kéne bármit is mondanom, amikor
tudom jól, hogy holnap se merek majd lelépni
a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék a ketrecekre.
Mert minden emberben élnek ketrecek, és az én
ketrecemben halott állatok vannak, és halott arcok,
végtagok. És tudom, hogy én kinek a ketrecében
élek, és hogy éltek mások is az én ketrecemben
valamikor, nem olyan régen, és ez picit megvigasztal.
Jólesik a hallgatás, nem akarok megszólalni, ennyi
maradt a lendületből, a forróságból, és az érzés,
hogy hasznavehetetlen vagyok, körömágy köröm
nélkül, egyetlen kívánság vagyok, bár csináltam volna
valamit ma is, mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal, más nem jut eszembe.
Csend van, végre, ez öröm, ez béke, csak aludni nem
merek, a takaróm túl vékony, a takaróm túl puha,
mintha műbélbe csomagoltak volna, ilyen érzés, így
ébredek majd, tudom, reggel.

Bajtai András(1983-)

Nyerges Gábor Ádám: Ahol ő

Ahol ő lakik, ott vonatok járnak.
Fáradtan pöfékelnek a nyárnak,
és mint kényelmes, lassú madarak,
a fejük fölött átbukó nap alatt
nyújtózkodva átcammognak az őszbe.

Ahol ő lakik, ott már nem él senki.
És már csak a kattogásból sejti,
hogy még életben van, és voltak ott
még átutazó, őszbe vontatott
vonatrajok a napfényben körözve.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)