a szobámba, lerántja rólam
a takarót, és mintha csak
egy arcot keresne, a letakart
tükörre mutat. Nem beszél
hozzám, és nem mutogat,
én mégis követem őt, két
törött mutató egy óra nehéz
lapján, megyünk át a városon
szótlanul. Mintha meg akarna
találni valamit, egy utcát
mondjuk, aminek már senki
sem emlékszik a nevére, vagy
egy házat, amihez valami
közöm lehet. Ide-oda forgatja
a fejét, de hiába, pedig tudom,
hogy akkor is létezik ez a ház,
hogy nincsen mögötte domb,
mogorva hegy, és érzem, valahol
most is üresen áll. Mégsem
találjuk meg, pedig valamiképp
minden út oda vezet, ehhez
a szétfeszített kalitkához.
Bajtai András (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése