Kovács Kristóf: Járásával megegyező

Ez már mind következmény.
A tengerszint-emelkedések.
És én is.
Egy heg a bőrön, mondjuk megégetted,
mikor még másnak főztél.
És én is keresem az alkalmat
ügyetlenségeimben, hogy
maradjon nyom rólad, kezdésnek
a testen.
Nem voltam sosem ilyen,
még szerencse,
hogy nem korábban találkoztunk.
Talán nem is szeretnél.
És azt most nem engedhetem meg magamnak.
Bár tudom, hogy visszakaparni valami
töretlenül fehér szüzességbe semmiképpen sem lehet.
Vagy elhallgatni mindent.
De te még tényleg elhiszed, hogy léteznek véletlenek,
okosabb lenne okokat keresni.
Én könnyen leszűrhető tanulság lettem,
de még sem elmesélhető. Nem.
Csak az, ami történik, az, hogy vagy,
és a járásoddal megegyező sarokkopogások
mintha egy-egy méter tengert jelentenének.
Régtől fogva élünk itt, és még legkevésbé sem ismerem
ezt a várost, utaznék,
hogy elébe menjünk az emlékezetnek.
A külső kerületekbe, csak mert még nem voltam.
Ébredni kívül, nagy levegőt éhgyomorra.
Elhinni, hogy megroppant felfüggesztések
tartják csak a kora esti égboltot. Ahogy mesélem.
Hogy süket a városliget, és nem folytatom,
mert végül meggyőznél, hogy mindegy hol.
Bennem nincsenek kerületek.
Maradok észrevétlen, ahogy a pár csepp délutáni eső.
Ennyit hoztak az olvadó tengerek,
ez lesz a nyomunk, mert úgy szívtál magadba,
mint kristálycukor
a forró vizet.

Kovács Kristóf (1993-)