nem csak este, későn találkozzunk.
mindig mindenhez
így fogunk hozzá.
milyen vagy délután.
biztosan egészen furcsa. ahogy képzelem.
félek, hogy már nem férünk bele az őszbe,
kényelmetlenné válnak az itthoni karosszékek,
és tél lesz, és összekeverem az éjszakát a sötétséggel.
hiányzó őszinteségem vagy, ami fülbe súg,
hogy ez nem egy igazi öl volt,
csak így támaszkodom.
borzasztó messze, egy délutánt,
hogy ne legyen hányingerem,
és elhívjalak magunkhoz, ide,
és egy kád meleg vízben elmeséljem,
amiről igazából alig tudok.
hogy itt más, innen van a borzasztó messze mindig.
és fecsegnék, hogy idén úgy érzem lesz hó, igazi, régi fagyok.
hogy mióta nincs macskánk, a madarak mindent,
hogy mióta nincs kutyánk visszanőtt a fű a kerítés mellé.
megmutatnám a kertet a fákkal,
mésszel lefestett fehér törzsüket,
amiről évekig nem tudtam, mi értelme.
Kovács Kristóf (1993-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése