ágai közé felhők gömbölyödtek
lombbá gyűrve a porhavat
és fölötte ahol a havazás
is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja
lenne a mennyországnak a néma eget
és az utolsó pelyheket hátukon a fény
még szivárvánnyá merevedhet
ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak
és a föld felé zuhanva lassan vörösével
itatja át őket a virradat és ahogy erdővé
dagadó fájdalmával mint egy elejtett
pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése