érő vízben locsolom rád a messzeséget
míg én kicsurgok belőled mint
fákból a fájdalom borostyánja
csak nézem a tüzet amiben a naplemente
fürdet még sosem éreztem ennyire forrónak
talpam alatt a fáradt földcsomókat és a kezed
amikor végleg elenged a falevél-csigolyák
gerincoszloppá rendeződnek mintha egy második törzset
a fákon repedt nagykabát
fagy tizedeli a kérget az ágak
szabad idegvégződések
téged a láng öltöztet
mint amikor az ínyembe harapok
és az ősz
vörösre festi a fogak közötti vérmezőt.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése