A templom, ahol felnőttem, bő kétszáz éve áll,
négy ajtaja közül három végleg bezárva,
kulcsait egy aggastyán dugta el, vitte sírba,
a negyedik, mint egy vészkijárat, már örökké
nyitva van. Fehér tömbje kiszáradt szappan.
Hideg titkaival nevelt és galambpiszkos lépcsőivel
nevelt, szagából van a lélek bennem, felnéztem rá
naponta, feljártam hozzá az első karzatra, ami
érdektelen volt, és a másodikra is, ami túl ijesztő.
A nyár, ahol most élek, nem hordoz jelentést.
Bizonyos részeiről a túlpartig látni, balról viharjelzés.
Séták vannak, hogy legyen majd mire mondani, hiányzik,
ha lesz vége, és valószínű lesz, a főleg sötét szobában
töltött napokat pedig befutja az arany, csupa esteli fény,
hogy bírni is alig lehet. Onnantól majd szeretni fogom,
de hát így megy ez. Persze, ha bármit, amit idefelé
jövet a földön találtam, nevezhetnénk nyárnak,
akkor miért éppen ezt ne. És voltaképpen panaszra
nincs ok, hirtelen ha kiderülne, hogy mindez csak
álom, felébredvén még örülhetnék is neki,
hogy semmi rosszabb.
Ami a kettő között húzódik, azt nevezzük jobb híján
életnek. Erkélyek és kanapék, sejthető titkok és
bizonyossághoz megszólalásig hasonlító félelmek.
A történet nagy részére nem emlékszem,
azt mondják, arra hasonlítok a leginkább.
Ha néha látom a templomot, még mindig elfog
az eszelős boldogság, bár tudom, azt a kusza,
dzsungelszerű kertet nekem kéne kiirtanom
és lebetonoznom, mind a négy hektárt. Minden
karácsonyfánkat kiültettük oda, aztán
évekig csakis szappant kaptam ajándékba —
ez már így marad, de ami komolyan vehető,
amúgy is elbírhatatlan, ami nem, az meg nem érdekel.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése