a nyitott hűtő előtt és a málnát eszi, amit tegnap vettem 3
dollárért. Hetek óta itt vagyok és egy szót sem sikerült írni, csak
járkálok és szédülök a hidegben, hallgatok, mint a behavazott
napelemek. A hűtőm egyébként majdnem üres, csak ez a málna
volt benne, a répatortát és a tápióka pudingot tegnap megettem,
egy ebédről maradt narancs figyel még benne valahol. Idáig egy
olasz filmet néztem, amitől azt éreztem, jelentőségteljes vagyok
és szemtelen, akár a templomi perselybe dobott kaparós sorsjegy
hegedűszóval a háttérben. Nem volt nagyon jó, de legalább addig
sem kellett arra gondolnom, hogy eltűntek a szavak a fejemből,
nulla van, végtelen hómező terpeszkedik az agyam helyén,
és hetek óta úgy lépkedek benne, megyek rajta keresztül, mint
akit egy divatbemutatón önmagának öltöztettek, és most nem
tudja, hogy pózoljon a némán bámuló fák előtt. Erről a gyerekről
kezdtem el írni még az elején egyébként, sőt írtam is róla néhány
nagyon gyenge szöveget, nem közepeset, nem fáradtat, nem
fantáziátlant, egyszerűen rosszat, mielőtt végleg elfogytak a
szavaim, újra és újra megírtam egy rossz verset erről a gyerekről,
egyre tanácstalanabbul, hogy mi a baj. Az lehet hasonló érzés,
amikor valaki rájön, hogy mégsem evangélista. Amikor aztán
elfogytak a szavak, arra gondoltam, túl vagyunk a dolgon, nem
érdekel az egész, a hátralévő időt kibekkelem valahogy, írásnak
látszó tevékenységekkel, erre tessék, ma arra mentem ki éjszaka,
hogy kint áll a gyerek az előszobában a nyitott hűtő előtt, egyből
megismertem, hogy ő az, holott képet sosem láttam róla, csak egy
cikket olvastam, arról szólt, hogyan mészárolták le a fél családjával
együtt, mert nem voltak hajlandóak elmenekülni, mielőtt elérte
őket a front. Ha lehetek őszinte, annyira azért nem örültem neki,
hogy megeszi a málnát, amit reggelire tartogattam, de mindegy,
ráadásul egy kazal rosszabbnál rosszabb versen keresztül
kísértett már, bármi mással szívesebben foglalkoztam volna,
mint vele, nemhogy hajlandó lettem volna népem túlnyomó
többségéhez csatlakozva úgy tenni, mintha nem lenne háború
a közvetlen szomszédunkban, de azt terveztem, növesztek még
három kezet, hogy egyszerre foghassam be a szemem, a fülem és
a szám, ehelyett, mondom, ott állt és a koszos, véres ujjaival a
málnásdobozban turkált, én meg hirtelen már nem is emlékeztem,
miért akartam róla írni, nyilván a bűntudat miatt, hogy vele
ellentétben élek, hogy engem nem vert agyon a húgommal
együtt puskatussal valami állat, de hát ez az én fotelben nevelt
bűntudatom így magában annyira langyos és elcsépelt, amolyan
kínos értelmiségi hobbi, még jó, hogy nem tudtam megírni,
mert akkor most el kéne meséljem neki, és elsüllyednék a
szégyentől, itt az előszoba küszöbén, így csak bámultam szavak
híján, hosszan, ahogy eszi a dobozból a málnát kényelmesen,
egyesével, rám se nézve, így álltunk ketten a fagypont körüli
fényben, amíg oda nem lépett hozzám, hogy a kezembe adja az
utolsó szemet, és suttogva azt mondja, semmi baj, ő már látta
Istent, mert Isten egy 30 dolláros tajvani gyártmányú játékdrón,
amiről egy 157 dolláros aknagránát lóg távirányítással kioldható
dróthevederen, én pedig nyugodtan írjak, amit akarok, őt igazán
nem érdekli, és bámuljak nyugodtan hetente ezer órát a fekete
iszonyatba, mert az sem, csak ezt a kettőt inkább ne keverjem
össze, és elhallgat, kint hajnalodni kezd, és szarvasok futnak a
hóban a lövések irányába, és tanácstalanságomban azt mondom,
van még egy szem narancs, ebédről maradt, nem kéri-e? Azt
mondja, pizsamában van, nincs zsebe.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése