és hogy merül majd el árnyékodban
pont mint széteső hajó a homokon
lezuhantam a felemelkedésbe
felkavart szobák mélyén
megcsonkított fejek
röhögnek időtlenségünkön
és foguk nincs
nyugodt vagyok
mert estére lenyugszanak
s már csak némán fognak visítani
alig-alig vonszolgunk a terasz széléig
hogy még visszakérődzzük boldogságunk
Komán Attila (1997-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése