Simon Márton: Tévedni legalább

Meséltem neki a Szív szútráról, erről
a buddhista szent szövegről. Mondtam,
hogy az ürességről szól – rosszul emlékeztem
persze, bár valami ilyesmiről – és soroltam,
hogy az üresség az üresség, nem indulás
és nem nem-indulás, nem boldogság és
nem nem-boldogság, nem keletkezett és nem múlik,
és ez van a szívben – ezt mondtam, és hogy szerintem
ez nagyon szép. A kádban feküdtünk, forró volt a víz,
lejjebb csúszott a melléről kezem, biztos
beszéltem tovább. Én csak meztelen voltam,
ő gyönyörű. Azóta tudom, hogy rosszul
emlékeztem, a Szív szútra eléggé más.
De ragaszkodni kéne a tévedésekhez is.
Mostanra megint másképp emlékszem,
pedig olyan biztos, hogy nincs benne, hogy
“nagyon finom voltál, köszönöm”,
vagy hogy “pusztulok nélküled,
ez van a szívben”. Egy ideje csak
tusolok, hideg vagy forró, mindegy.
Róla meg mondanám, hogy volt valami
nagyon szép, de pont innen tudom,
hogy rosszul emlékszem.

Simon Márton (1984-)

Taizs Gergő: Dinnyelé

mindenkire emlékeztetsz
felismerem benned
múltam és jövőm
összes rezdülését

a padot a parkban
a bécsi adventet
a színlelt jegyességet
az otthon fogalmát

és sorolhatnám tovább
de a végtelennek
nincs formája csak
észrevétlen kezdete

talán nem is tudsz róla
hogy egész világomat
hordozod magadban
és minél távolabb kerülsz

tőlem annál távolabb
kerülök magamtól
város ország földrész
helyett már csak a bolygó

közös míg a folyton
kelő napot kergeted
világtalan tapogatom
testmeleg emlékedet

(természetes színezék vagy
meg-megújuló stimuláns
adalékmentes dinnyelé
a hold látható oldalán)

Taizs Gergő (1984-)

Major Petra: hajnali dadogás

Ma is a hajnal
álmatlan foglya lettem,
mit a tegnapból temetni kellett,
azt mostanra eltemettem.

Valahol egy óra ketyeg
– magában beszél az idő –
kint vacogva ruhát vált az ég,
elkékült lábán vérvörös a cipő.

Lám, itt egy új nap megint,
tán új pokol, tán új csoda,
szűkszavú imákat dadog a szívem,
felszentelt vágyaim kolostora.

Major Petra (1983-)

Dékány Dávid: Párosujjú

Eddig csak úgy tettél, mintha,
de most már tényleg alszol.
A légzésedből és a szívverésedből tudom.

Alacsony felbontású tájakon jársz.
Ennek az álmodnak nincs arca és nincs alakja,
de annyiszor riadtam fel rá,
hogy már a sötétben kitapogatva is könnyen felismerem
érdes, pixelesedő felületét.

Szemgolyód mozgása metronóm
vagy ablaktörlő lapát,
de nem akarom hallani a hozzá tartozó zenét,
nem akarok abban az esőben vezetni,
ahol állatok ugorhatnak az útra,
az ígéretek pedig biztonsági öv nélkül ülnek mellettem,
és a fékezéstől a szélvédőn repülnének ki.

Nem akarok ott lenni,
mikor lekapcsolják őket a lélegeztetőgépről.
Engem csak a tisztázatlan pontok érdekelnek
emelkedés és zuhanás,
molekulák és élet,
ébrenlét és egy menekülő,
párosujjú patás csorda pánikja között.

Dékány Dávid (1988-)

Bék Timur: Bolygótűz

Átfordult a másik oldalára,
kényelemre nyújtva zsibbadásait.
Hegyvonulatoktól fájt a válla,
és fájdalmon túl mi mást találna itt?

Mintha nyártól dongó rengetegben
hidegkék vizű tengerszembe lépne,
elme-elmerülve, önfeledten
belefordult a holdtalan sötétbe.

Bocsássatok meg, próbáltam, de nem ment,
megszépíteni a szépíthetetlent,
lidércfényből szerezni lángot,

kitágítani hűlt ereinket.
Ahogy gombról tépik le az inget,
letépték róla a világot.

Bék Timur (1997-)

Murányi Zita: mező

egy kis fecnire rajzoltad fel a hóesést
nem fehér sötétkék pöttyöket
a kezed figyeltem mennyire megöregedett
ez most egy ötvenéves hóesés lesz
mint a szár nélküli kottafejek
körül az üres mező
olyanok az igazi istentől eredő pelyhek –
mondtam te szakadatlan róttad a
néma hangközökbe a hóviharokat.

Murányi Zita (1982-)