Terék Anna: Tervezés

A délután el van telve önmagával.

Asztalnál ülsz. Szerelsz össze valamit.

Én szeretném, ha feleségül vennél,

neked a csavarhúzóval vannak

hosszútávú terveid.

Terék Anna (1984-)

Seres Rebeka: búgócsiga

rossz végén fogtam
meg az életem
amikor kicsúszott
a kezemből a
kávés bögrém
elöntött a fekete
keserű íz
leöblítettem magam
egy nagy pohár vízzel
mikor az órámat
kerestem
mostanában mindent
széthagyok
fogalmam sincs merre
járok olyan búgócsiga
vagyok nélküled

Seres Rebeka (1998-)

Simon Bettina: A táj magánya

A táj nem ideges, te vagy az,
mert véletlen az idill. Mi van,
ha mégis találsz egy kertet,
ahol nyugodtan élhetsz.
Ismered a benne élő állatok nevét,
és ha megszólalnál, felismernék a hangod.
Helyesen, jól hallhatóan válaszolni,
mielőtt elfordul tőled, aki kérdez,
és akinek a szájából nem szavak,
hanem élőlények jönnek elő.
Két út vezet kifelé,
alig van köztük különbség.
Bedobnál egy követ a vízbe,
de a csend nem engedi.

*

Egy tágas, félig elpusztult táj.
Csak belülről újítják fel a megsérült
épületeket, így emlékeznek a háborúra.
Régi fényképeiket kidobálják.
A konténerek hetekig járják a környéket,
és valaki elkezd beszélni a többiekhez.
Kár elégetni, elég lenne széttépni őket.
Így azt fogják gondolni, üzenni szeretnénk
ezzel a nagy tűzzel. Vigyázzunk, nehogy
az isteneink észrevegyék, hogy sikerült


életben maradnunk.

Simon Bettina (1990-)

Terék Anna: Szarajevó

utaztunk.
nyár helyett télen,
mint aki ráér érzelmeskedni,
romantikus téli, tengeri
utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,
összekötni életünket,
a ruhák közé hajtogattam anyám
helyett az emlékeimet.
ostoba várakozással
léptem be a kölcsönlakásba,
régi karok közé,
régi ölelésekbe.
sírtam, s az a másik
csak hallgatott,
várta, hogy
oldódjon meg
magától minden.
s
én csak néztem, ahogy
leveszi fejéről a sapkát.
fázik az arca,
remeg a szája,
piros a szája.
hallgattam, bár
jobb lett volna
telebeszélni már az előszobát,
s
lassanként jutni a lakásba,
egyre beljebb. ültem az ágyon,
kesztyűben csíkokat húztam az
éjjeliszekrényre rakódott porba,
reggel az ropogott a fogaim alatt.
tél volt a városi estében,
levetkőztek a fák,
ablakból néztem, hogy meztelen
járdák várják
hasukra a havat.
pucér égő égett a fejünk felett,
alig világított,
ráncba szedte kontúros
vonásainkat.
néztem arcán a beszorult
árnyékokat, egy szó sem illett
a szájára, ujjam a bőrére illesztettem,
hátha ki tudom törölni a port
elfáradt ráncaiból.
esni kezdhetett volna
már végre
a hó.
a kölcsönlakásban
nem volt fűtés, az áram
egy égővel is alig bírt el.
a nyitott ablakban ültem,
lehunyt szemmel szívtam a levegőt,
s mosolyogva
képzeltem el:
a tengerről jött szelet
szívom le.
mosolyognom kellett.
pedig mérges voltam és hideg,
szeretőm meg folyton szégyellte
magát.
vártunk, túl sokat vártunk,
lassan elsavanyodott benne a
szerelem, megalvadt bennem a
remény.
a kölcsönlakásban
nem találtunk fát vagy szenet.
fáztunk, szeretőmet
nem érdekelte, hogy
félek: véreset fogunk vizelni.
jajveszékeltem, végül valahonnan
könyveket ráncigált elő.
mindkét tenyere fekete lett,
helyenként az arca is,
helyenként az enyém is.
be akart gyújtani
egy stósz könyvvel.
ettől olyan izgalomba jöttünk,
hogy csak álltunk
a porban úszó szoba közepén,
és nem mertünk mozdulni sem.
ültünk kócosan a padlón,
maszatos karokkal, alsóneműben
(túl sok könyvet tüzeltünk be),
a tenyeremet a tenyere
mellé illesztettem, mint
egy elcsúszott imádság, úgy
nézett ki a két kéz.
néztem a szeretőmet, ahogy ott ül
mellettem, akkora csöndben,
hogy mindjárt
elsírja magát.
esteledett,
a város egészen fekete lett
az induló hóesésben.
aznap a piacon almát vettünk.
az árus megfogta a kezem,
és mormolt valamit vigyorogva,
mosolyogtam a szélben,
a fogaimra tapadtak a hajszálaim.
a szoknyámban töröltük meg az
almákat,
halkan haraptunk beléjük.
néztem a hullámzó piros tetőkkel
fedett látóhatárt, a kockakövet,
a billegő antennákat,
a galambokat, ahogy hóna alatt
vitte őket a szél.
mérges voltam.
ő meg folyton szégyellte
magát.
délután a kádban pancsoltunk,
én a kiürült kapcsolatunkat
használtam
erős érvnek a fürdéshez
és az ő tenyerét az enyém helyett
távcső gyanánt.
pucéran fürödtünk,
pucér volt az ég is,
és a végén csak ültünk
a hűlésnek indult vízben, már
a hab is elolvadt körülöttünk,
beszélni sem lehetett, úgy szégyelltük
magunkat. minden pillanat egyre
hosszabb volt, és már nem lehetett
nevetni meg mindennek örülni,
nézni sem tudtunk egymásra,
annyira nem maradt mondanivalónk.

Terék Anna (1984-)

Áfra János: Anyám, egy nyári reggel

Hajvonalad az égbolt fényköre,
homlokod ködlő membrán,
pislantásod balra holdhónap-,
jobbra napévfordulás.

Ha lélegzel, felhőbe vesző
hegygerincek közt szökik át a szél,
fenyvesek törzseit súrolva
áramol látatlan folyosókra.

Kacajod a tenger hullámzása,
ami elrejtezett, felszínre hozza,
majd kimasszírozza a görcsöket.

A föld kerek lavórja
fölé hajolva egy fésű hátulról
ősz hajad szaggatja,
és az ég megindul,
amint lemosod illó arcodat.

Áfra János (1987-)

Seres Rebeka: Szenyeskosár

csak azután pakoltam be a bőröndbe,
hogy az első penészfolt megjelent a sarokban a fikusz mellett,
rámászva a korábbi sárga foltra, amit az odanyomott cigarettád égetett
valamikor tíz évvel ezelőtt, amikor megint filozófusra ittad magad,
Nietzschéről és Szókratészról beszéltél, emlékszem, a humanizmust taglaltad,
amikor a kék sálad hirtelen beleért a poharadba, s alkoholba áztatva itt felejtetted,
hogy majd én beteszem a mosógépbe és később visszaviszem neked,
hiszen mindig ilyennek ismertél, kedvesnek és gondoskodónak,
aki csak abban a pillanatban ad ki hangot,
amikor széthullik vagy muszájból szeretkezik,
másnap visszakaptad a sálad és még egy halom szennyest,
amit korábban itt hagytál, hogy majd én úgyis kimosom,
aztán amikor rájöttem, úgy egy nappal ezelőtt,
hogy csak a mosónőd vagyok, nem a barátod vagy a barátnőd,
csak egy nagy mosógép, ami folyamatosan centrifugál,
vettem egy jegyet a tőled lévő legtávolabbi pontra,
hogy csak a saját szennyesemet mossam,
bepakoltam mindent és ott hagytam a lakást a penésznek,
a világvégére tartok, azt írja az internet: varázslatos hely,
remélem tényleg így van, nincs pénzem visszaútra.

Seres Rebeka (1998-)