Barbinak
Együtt töltött napjaink, akár az érett
gyümölcsök szüret után, áttetsző fényükkel
bevilágítják a kis lakást, ahová esténként
egymáshoz hazatérünk, és az univerzumot,
aminek legtávolabbi pontjain alaktalan
élőlények kutatnak világosság után.
Mintha csillagközi világítótorony kalauzolna
az égi zátonyok között, megtanultam az utat,
ami a sötét oltárból köveivel hozzád elvezet,
de ha mégis eltéveszteném az irányt, a kopár űr
lélegzete visszatart, hogy a billegő égövek
pereméről, akár egy lépcsőről, lelépjek.
Amikor alszunk, idegen Hold ragyog fel
a ködös tisztás felett, ahol óvatos mozdulatokkal
összetereli nyáját a pásztor, hogy állatai
az égitest szívébe metszett forrás vízéből
igyanak, amíg kalcedon álmunkból
a jégmezőkről vissza nem térünk.
Közelséged felmelegíti a szobát, aminek
bútorai sosem szenvedtek hiányt
kezed őszapó-röptéből, és ilyenkor úgy
bújok hozzád, ahogyan a kráter pereméről
lelógó takarónkba csavarva fogja be
énekesmadarait a boldog összetartozás.
Éjszakánként ágyunkban együtt
forgunk a galaxissal, aztán kitakarózunk,
hogy láthatatlan köszörűivel a szél
csiszolja le pórusainkat, miközben
az égő korong bűvöletétől megbokrosodott
lovak vágtatnak a vulkán csúcsa felé.
A világűr ringat, amikor veled vagyok.
Hazaértem, hazatértél. A csillagködbe dobált
kristálypoharak zenéje emlékeztet rá,
hogy érzékeimet hiába bénítja földi szorongás,
melletted otthon vagyok, és fejünk felett hiába
leskelődnek a műholdak, egyetlen békém – te vagy.
Bajtai András (1983-)