Kozma Szabolcs: esernyő

hónapok óta nézek a Nap szemébe
tegnap este sikerült a tiédbe is
foltokat okoz a bizalomveszteség, de
úgy hiszem maradt még egy kicsi a gyomromban
esetleg arra az alkalomra, ha
majd átmászol az asztalon és kézen fogva kirángatsz a vacsoráról
itt majd kelleni fog a tartalék, hogy mindenképp
őrült szerelembe essek veled, habár lehet,
hogy csak a mögöttem lévő esernyővel szemeztél és nem velem
majd nyisd ki, mikor azt mondom, hogy szeretlek
azért, hogy minél messzebbre vigyen a számból előtörő
őrült nagy vihar

Kozma Szabolcs

Kerber Balázs: Délután

Színes ruhádban jössz
a nagy nyárban, mintáit
nem tudom szétszálazni,
csak lobban a nehéz
melegben a kék, a füvön
jövök feléd, de mintha
túl tágas lenne a környék,
egy kőre lépek,
felforrósodott üvegeken
futnak át a fények a kerti
asztalon, amely mellől épp
felálltam, ebben a filmként
felidéződő délutánban.
Másfelé is elindulhatok,
elönt és eltelít az érzés,
hogy szomjas vagyok,
mozgó, kék foltok
a levegőben, pattogzik
felettem az ég.

Kerber Balázs (1990-)

Csordás Kata: Cím nélkül

Ülünk egy teraszon egy galéria előtt
záróra után árnyat adó fák alatt valamitől
mindig mámorosan tűző napon
egy időtlen város holt terében
a zárt kertek felől a hullott gyümölcs
szagát hordja a szél
a lonc csatát veszt ellene
Nem is sejtjük hogy valamivel korábban
vagy valamivel később
egyik pillanatról a másikra megszűnhet
létezni az orr fintora egy enyhe beszédhiba
egy összetéveszthetetlenül vastag hajfonat
és hiába szedelőzködnénk már
soha nem érünk oda ahova készültünk

Csordás Kata (1984-)

Babiczky Tibor: Földköpeny

Süppedő, forró lépcsőfokok.
Innen fölfelé kell indulnod,
hogy a pokolba érj. Figyeld
a korlát hajlatait,
figyeld a hajladozó fákat
a lőrésszerű ablakok mögött.
Figyeld a piaci nyüzsgést
a torony tövében. Hallgasd
a vásári forgatag szűrődő
hangjait felülről. Tudtad,
hogy így alakul majd.
Fulladás, és olvadó cipők.
Tudtad, hogy nem lehet.
„Vakulj meg, hogy lássak.”
Tudtad, hogy megszámolhatók
a lépcsőfokok, és azt is,
hogy nem fogsz a végére jutni
a számolásnak. Egyre kisebb
testek odalent, egyre erősebb
hangok felülről. Tudtad,
hogy – egy ponton túl – nem
fogsz tovább menni.
Nem tűntek el a testek,
nem túl erős a hang. És tudtad,
amikor megtorpantál,
hogy egyhelyben maradni
nem lehet. És tudtad,
hogy megmozdulni képtelenség.
És a tenger jutott eszedbe.
A napernyők. A felfújt
matracok. Egy sirály röpte.
A vízben kapálózó emberek.

Babiczky Tibor (1980-)

Gothár Tamás: (volt hogy)

földet ért volna már félúton
bedobta volna a törülközőt
vagy elengedte volna magát
mint egy elpattanni készülő húr
most hangszere ezer lehetőség
és megszólaltatni sem tudja
csak mint egy jelt hordja vállán
különös sétáin amolyan emlékeztetőül

deréktól lefele tükröződik a tóban
ugrál cölöpről cölöpre és ha lenéz a mélybe
csak magát látja

célja az ahol végzi egykor
ezt hallotta valahol és nem tudja
meglehet fontos de nem érdekli
már megtanult elengedni mindent
és ragaszkodni a legcsekélyebb apróságokhoz
így a földet érés elmarad – valami tovább alél

Gothár Tamás (1995-)

Viola Szandra: Ringlispíl

Jaj, öreg vagyok én már ehhez – sóhajtott mindig Nagyanyám
a vásárban, amikor nézte a ringlispílt,
de látszott a szemén, hogy csodálattal nézi a gyerekeket,
akik körbe-körbe forognak; ki paripán, ki katicabogárháton,
az egyik évben a vásárosokkal különleges körhinta érkezett,
az egyik fele ősz és tavasz, a másik tél és nyár volt,
pillangókkal, virágokkal, hópelyhekkel és Holle anyóval,
a mama csillogó szemekkel nézte, hogyan keringenek
az évszakokkal kisunokái, milyen vidámak,
hogyan nőnek, hogyan érnek egyre messzebb.
Nagyanyám nem halt meg, csak ottmaradt a tavaszban,
nem akarta többé kívülről nézni a körforgást,
ő már zsongó tavaszi föld,
hatalmas fák ér-ringlispílén
száguld fel az égbe, le a földre,
megüli a rügyeket, hajtásokat,
visszabucskázik a fűre, mint a harmat,
keringésbukfencet vet éltető nedvekként,
száguld a tél, tavasz, nyár, ősz-körhintán,
ahová be akart állni végre.

Viola Szandra (1987-)

Seres Rebeka: Apokalipszis

fekete szandált vettem fel az apokalipszishez,
mert édesanyám mindig azt mondta, ki kell öltözni,
ha azt akarjuk komolyan vegyenek,
arról viszont elképzelése sem volt,
hogy mikor a reggeli tömeg lábnyomaiban
esetlenül egyensúlyozom, egy próféta
az aluljáróban azt rivallja felém,
a világvégével isten halott lesz,
túl sok idő telik el két pislogás között
és végül mint egy ebihal, követem az áradatot,
beúszom a résnyire nyílt ajtón,
előveszem a könyvem, de nem olvasok,
Van Gogh festményét bámulom a könyvjelzőn,
ahogy magába tekeredik az ég, s tudom,
valójában én is abban a spirálban utazom,
ami éjszaka a csillagok között ér véget,
a metróban mindig átnézek a két fülke közötti ablakon,
mint észrevétlen folt az ülésen, az alvó fiút figyelem,
aki úgy szorítja hátizsákját, mintha a holdat rejtegetné
a belső zsebében, ha behunynám a szemem,
észre se vennék, hogy nincsen gondviselés,
hogy védtelenek vagyunk egy zárt metrókocsiban és csak utazunk tovább
egy hajléktalannal, aki vizezett borral a kezében száll fel,
leül és imádkozik, nem zavarja, hogy elfogyott körülötte a levegő,
tovább suttog, látom a szemén a fohászt,
talán én is meghallom az üvegen át,
s mint isten, csak szemlélem tovább.

Seres Rebeka (1998-)

Gothár Tamás: Luna

Egy követ hagyj itt nekem,
egy leletet a testedből,
és egy műholdképet a lelkedről.
Egy kereket, amit még nem találtak
fel sem rajtad, sem a testben,
a tüzet, amit nem is fog senki.
A tartályokba zárt levegőt,
és a levegőbe tuszkolt kilégzést.
Mindkettőnk gyógyulását.
„Miért ne lennél a gyógyszerem?”
Egy cafat, a mellkasod jobb oldalán.
A bőrödön egy naponta kinyomott pattanás.
Lehetnék valamivel több, mint maradék.

Gothár Tamás (1995-)

Fekete Richárd: Reggel

Éles reggel szökik be a réseken.
Páracseppek gurulnak az üvegen.
Megkarcol a novemberi levegő.
Jégvirágokkal telik fel a tüdő.

Ismét a forró tenyér, a puha kar:
magához húz, besötétít, eltakar.
Ismét ez a lenémított nyugalom.
Fénycsík szüremkedik át a hajadon.

Szűkül a rés, melegít a könnyűség.
Belélegzem kilégzésed sűrűjét.
Zárul a héj, terpeszkedik a sötét.
Ásít a nap, visszacsukja a szemét.

Fekete Richárd (1986-)

Babiczky Tibor: Tavasz előtt

Valami különös neszre felriadsz.
A szív? A gyomor? Csak a vízvezeték.
Hajnali fél három. A fényszennyezés
sápadt sávja dereng a toronyházak közt

a látóhatáron. Fölötte keskeny
szelet égbolt. Mint frissen feltárt
bányaüregben az ércrögök, fakó csillagok
ragyognak. Az éjszaka elnyeli a percek

csillesorát; az éveket. És mind lent marad
a mélyben örökre. A múlt leszakad,
mint egy bányató meredek öble.
Hűvös víz. Pár mozdulat. Kezek.

Arra gondolsz, vágyakozva és lemondással
teli, ami előtted már alászállt.
És hirtelen felismered — néhány kezdetleges
szót, egy gyerekruhát —, hogy ez volt az életed.

Babiczky Tibor (1980-)

Németh Bálint: A nyílt osztály és a zárt osztály összevetése

Nem szeretem az időjárást,

sem az évszakokat,
és nem tudok sétálni,
csak menni, ezért jobb nekem
a zárt osztályon lenni,
odabent nincs időjárás,
nincsenek évszakok,
csak akkor szembesülünk
velük, ha kitárjuk
a férfi mosdóból
kialakított dohányzóban
a rácsos ablakot,
a séta pedig átalakul
céltalan bolyongássá
a folyosó egyik végétől
a másikig, oda-vissza,
oda-vissza, feltárva ezzel
a sétának hívott cselekvés
valódi természetét, nevezetesen,
hogy korántsem a legszebb alkotás
a séta, noha vannak, akik örülnek vagy
csak örülnének egy olyan privilégiumnak,
ami keveseknek adatik meg,
tudniillik, hogy délután fél órára
az udvarra lemehetnek,
ott aztán van szabad levegő,
időjárás, séta, minden tehát,
amit én megvetek, mert ami másnak
álom, nekem az önazonosság
elvesztése, úgyhogy megnyugtat,
hogy ezzel a privilégiummal élni
nem kötelező, dohányozni
a férfi mosdóban is szabad,
nem kell és nem is megengedett
hát minden szál ciginél elhagyni
az osztályt, szöges ellentétben a nyílt
osztállyal, ahol a szabad
udvarra járás első pillantásra
lehetőségnek tűnik, ám mivel
a nyílt osztályon tilos a dohányzás,
a lehetőség egyben parancs is,
minden szál ciginél le kell menni
az udvarra, szembesülve
az időjárással, az évszakkal,
magukat sétálni képzelő
sorstársakkal, egyszóval
egy adag hamissággal –
így hát, ami a nyílt osztályon
lehetőségnek tűnik,
az valójában parancs,
és ami zárt osztályon
parancsnak tűnik,
az csupán lehetőség –
ezért mondogatom,
hogy a zárt osztályon
valójában nagyobb
a szabadság, a nyílt
osztályon pedig
– a látszat ellenére –
nagyobb a bezártság.

Németh Bálint (1985-)

Gothár Tamás: Ha lehetnél csak

P.Gy. után szabadon

ha lehetnél nekem
nem vízszintes nem horizontális
még csak nekem sem
nem egy személy
ha lehetnél csak úgy

hogy ne kéne mondani:
egyre jobban
részt veszek
miben? is?

ha lehetnél csak úgy hogy nincs nevem
nincs x vagy y
nincsenek
se utcák se emberek se keresztmetszet

Gothár Tamás (1995-)

Seres Rebeka: csíkos pizsamában

meg akartam nézni az időjárást
hogy ma végre elinduljak
vagy maradjak még egy kicsit
veled a zsibongó falak között
de nem tettem
a kinti utcán csak a felhőket látom
ahogy osonnak tovább mint egy
ki nem mondott szó a párna alatt
te vagy a zaj a fejemben
kenyérpirító a csönd
zománcozott lábas az otthon
a levesben testem csigatésztává fő
elpárolog a mondatvégi írásjel
egybefolyik minden
ökölbe fulladt szó
kettőnk között
kisebesedett az orrom
majd felszívódik
lassan és észrevétlenül
a kávéfőző elkezd kotyogni mellettem
mint egy induló vonat
az ajtók záródnak
és én a peronon állok
elszalasztom a lehetőséget
hogy ne kapjak agyrákot a mikró előtt
a csíkos pizsama van rajtam
tudod amit te vettél nekem
kékesszűrke és fakófehér
túl sokat hordom
már foltos

Seres Rebeka (1998-)

Papp-Sebők Attila: A napsütés, ahol

emberek egy kerítésen túl. Egy helyen
boldogan, máshol szomorúan. Valahol
leeresztik a zsalugátert, egy szobában
a világ megáll figyelni. És a tekintet
folyóba gázol.

A napsütés, ahol fűbe hajoltál. Egy kert,
tele hortenziákkal. De van valami, amit
nem tudok se megfogni, se megfogadni.
Egy hely, ahol távozni fogunk, mint
dióburokból kiforduló bél.

Papp-Sebők Attila (1997)

Krusovszky Dénes: Nem áll meg

(1)

Hozzád már nem tudok beszélni,
ebben a fémes sötétben, nézek ki
inkább bármi másra, de beszélni,

azt már nem tudok, és kihajolni
sem, a bordák közül, tapogatni csak,
milyen érzékeny ez a hideg ablakrács.

(2)

Belül meg a hirtelen rajzás,
nem tudom megállítani,
ahogy jönnek elő, padlórésből,
szekrény alól, még nincs
tavasz sem, de már mindenhol
ők mozognak, a hangyák,
ezt egy természetfilmben láttam,
percek alatt csontig lerágtak valamit,
de akkor már nem ismertem fel.

(3)

Vagy mégis, sétálni inkább,
megkeresni a legegyszerűbb
helyet, egy raktáráruház,
egy szerelőcsarnok mögött
kit zavar, hogy ilyen
hangosan zörgök.

(4)

Ahogy egy régi fénykép előkerül,
eszembe jutsz, a legváratlanabb
helyről mindig, kempingszékek
a tisztás szélén, egy fa hideg
árnyéka rajtuk, mintha nem is
számítana, az erőlködés,
mikor mosolyogni próbál
két kiszáradt koponya.

(5)

De egész éjjel jár fölöttem valaki,
biztosan nő, gondolom, mégsem
tudom kitalálni, mit csinál. Fekszem
az ágyban, a kopogását hallgatom.

(6)

Nem áll meg, nem mozdulok.

Krusovszky Dénes (1982-)