Babiczky Tibor: Földköpeny

Süppedő, forró lépcsőfokok.
Innen fölfelé kell indulnod,
hogy a pokolba érj. Figyeld
a korlát hajlatait,
figyeld a hajladozó fákat
a lőrésszerű ablakok mögött.
Figyeld a piaci nyüzsgést
a torony tövében. Hallgasd
a vásári forgatag szűrődő
hangjait felülről. Tudtad,
hogy így alakul majd.
Fulladás, és olvadó cipők.
Tudtad, hogy nem lehet.
„Vakulj meg, hogy lássak.”
Tudtad, hogy megszámolhatók
a lépcsőfokok, és azt is,
hogy nem fogsz a végére jutni
a számolásnak. Egyre kisebb
testek odalent, egyre erősebb
hangok felülről. Tudtad,
hogy – egy ponton túl – nem
fogsz tovább menni.
Nem tűntek el a testek,
nem túl erős a hang. És tudtad,
amikor megtorpantál,
hogy egyhelyben maradni
nem lehet. És tudtad,
hogy megmozdulni képtelenség.
És a tenger jutott eszedbe.
A napernyők. A felfújt
matracok. Egy sirály röpte.
A vízben kapálózó emberek.

Babiczky Tibor (1980-)