mióta elvitték, nem tudunk róla semmit.
kopaszra nyírt fejjel ülök a lépcsőn,
úgy nézek ki, mint egy fiú.
a keresztrejtvényben minden kimaradt négyzetet
más színű filctollal satírozok be.
sosem fogom megtudni, mi a tórium vegyjele
és a nyolcbetűs kelet-ausztráliai város nevét sem,
pedig ott ilyenkor tavasz van,
nagyjából most jön fel a nap,
és milyen lehet…
mióta elvitték, nem tudtunk róla semmit,
de ma a reggelinél valaki azt mondta,
hogy látta a fényképét egy tejesdobozon.
a lakókocsiparkhoz futottam,
ahová ő vitt először.
nem ismerte az utcákat,
nem ismerte a házakat és az üzleteket.
a trolivezetéket követve talált ide mindig.
azt hiszem, ezen a környéken lakott azelőtt.
itt beszélt egyszer a szüleiről is,
hogy egy szobában aludt velük,
s éjszaka mindig hallotta őket a sötétben.
aztán a kikötőnél a garázssor,
ahol nyáron a tetőn aludtunk,
új neveket adva és új határokat húzva
a csillagképeknek.
azt hittem, hogy én meg fogom találni,
hogy én mindent tudok róla,
de nem volt sehol.
vagy csak nem ott, ahol előtte velem is.
kopaszra nyírt fejjel ültem a hintában,
meggyújtottam a láncon felakadt ökörnyálat,
majd a csikket a homokozóba pöccintettem,
és egy pillanatra megsajnáltam
a tűzoltókat,
az önkénteseket
és még a menekülő állatokat is
a holnapi erdőtűzben.
Dékány Dávid (1988-)