sziklák üteme verte szét a tájat,
emlékszem, hogy üvöltött a horizont
zölden, narancsosan, lilásfeketén.
Tengerszer tengerszer kékségalamizsna
az szürke semmi,
lenyelted azt a percet, ahelyett, hogy
a szádban hosszan tartogattad volna.
A tükörből lóg ki a zenélő óra, miért,
hogy nem ugyanazt a dallamot
játssza visszafelé?
Mennyi önmagadszor
kettő és énszer szentháromság?
Gondolj csak vissza, mikor maradt abba
benned az addig öntudatlan hullámzás;
nem épp akkor, amikor először
megláttad a tengert?
Viola Szandra (1987-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése