sótól dús levegőben
reped,
állnak a nők
a szélben
a porban
a parton
viszi a szoknyájuk vonalát a szél,
halakat
visz a víz
illata van a napnak,
és illata van minden
árnyéknak, körülrajzolt
alaknak
– legyen az akár ember,
akár tárgy –
itt a szentlélek
is halkabban lép
a kövek között
a levél-pucér fák ágai
úgy markolásszák az eget,
mintha dús keble lenne,
mintha tüdőartériák
lennének a fekete
töredezett ágak
arrébb jönnek
a felhők,
mondogatok
magamban egy verset,
tenger mellett nem lehet
szerelmesnek lenni,
mondogatom
magamban, mint egy verset
– valami szikla, valami bú
és balkáni
istennyila –
fütyül a parton a szél
a férfiak nadrágja is
lobog,
sorban, egymás mellé állnak,
kihúzzák vállukat,
szélnek feszítik mellkasukat,
mindjárt feljön
a tejfelszín nap
február van.
te undorodsz
a halcsontoktól,
nekem kis híján
ráfagy arcomra
a feleslegesen rákent
naptej.
Terék Anna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése