megfogható, csatornák és kiugró zsindelyfedelek alatt
nyúlnak felfele a lejtőn, mintha elindíthatnának engem is.
Végig a templomkertig minden átrendeződik, a fény
szembetűnő: szögek, hajlatok, egyenesek, két egymástól
távol eső fa összeérő árnya, a lombok felhőkké nőnek.
Kell hogy legyen egy hely, gondolom, ami változhatatlan,
és ugyanazt adja bármelyik napszakban. Szokatlan derűvel
állok a kihalt utcán, csak a szél ütközik nekem, ez lenne
az élet, kérdezte egyik ismerősöm, és elmondtam, hogy
nem lehet ennyivel megelégedni, kúszva, mászva, izzadtan,
valahogy haladni kell, a sebeket ugyanolyan természetességgel
fogadni, mint a napok bomlását, és a vonásainkban felismert
közönyt el kell távolítani, helyét a bizalom súlyának átengedni.
Más nem jutott eszembe, amit mondhatnék, míg felemelt fejjel
feléd tartottam a J. A. utcán, és már a távolból kiszúrtam
alakodat izzani a fényben.
Papp-Sebők Attila (1997)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése