Terék Anna: pesti esőben

úszott a város
a Duna
a Duna kimosta
a rakpartra mocskos habját
összes halottját
és a lakásokból a szennyvizet
halakat vitt a víz
illata volt a napnak és
minden vízbe merült test
aszfaltra szorította
ki a tajtékos
Dunát
a betonra nyomta
az eső
csöpögött
potyogott
kopogott
köhögött
verte ököllel
az alumíniumpárkányokat
az eső
a betonra vetült
árnyékok is úsztak
a fény verítékezve
csorgott ki a látóhatár
repedéseiből
kimosta
az eső
belefolyt a folyóba
aztán szilánkosra tört
a vízfelszín alatt

úszott a délelőtt
elúszott mellettem
az idő
az idő csak tempózott
mintha egy mozdulatban
meg lehetne
állapodni úgy álltam
s vártam hogy ússzon el
minden
mellettem félős
karcsapásokkal
húztak el a férfiak
a lányok
a lányok nyakára tapadtak
a hajszálak
vizes volt a testük
nedves volt a lelkük
mint a búvárok
hasaltak a járdán
a koldusok
sóhajuk
úgy kúszott föl
a város szélén
a házak falain felfelé
mint a buborékok
elpattantak ahogy
fejmagasságba értek

az esőben
az esőben elúszott
minden
a népfürdő felett
gőzben lebegtek
a meztelen kövér emberek
egymást lökdösve
óvodások kapaszkodtak
léggömbjeikbe
úgy ereszkedtek
az autók
az autók csapkodták
a kátyúba gyűlt vizet
járókelők álltak és úsztak
vártak
lebegés úszás pancsolás zsinór-
ra kötve húzták
maguk után az életüket
vártak
városi buszokra
vártak
hogy menjenek
a fiúk úsztak
a lányok
a lányok mélységes mellúszása
után
lebegett a reggel
mintha nem lenne múlás
nem tudna elrohanni
az idő
az idő csak tempózott
mellettem
én álltam beleragadva
egy mozdulatba
amiről még tudtam
hogy az enyém
én kezdtem el
s a gravitáció dönti el
hogy befejezzem-e

és esett rám is az
eső
a rövid cseppek
lecsúsztak arcomon
a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba
szerettem volna sírni vagy
legalább megmozdulni
de az izmaim harántcsíkjai
közül kimosódtak az
ölelések
kézfogások
szeretkezések
minden amire emlékeztem
hogy
hogyan lehetne
hogyan lehetne
megmozdulni
a combom
már nem tudott többé
úgy megfeszülni
vagy hátrahajlani
mint régen
állkapcsomból
a víz
kimosta a víz a csókokat

kezemből kicsorgott minden
kézfogás simogatás
mintha többet be sem tudnám
hajlítani az ujjaimat úgy álltam
az Andrássy úton
kifeszített tenyerekkel
hogy ne tudjak többet
lekezelni
senkivel
kifeszített tenyerekkel
amiket lassan hagyott el
az erő
kiszökött belőlük
a vér

a nagycirkusz előtt
lebegtek a falevelek
bent a porond felett
úsztak a levegőben
a kötéltáncosok
a zsinórról
lezuhant a félelem
belecsapódott a
porond porba
elmerült a Városliget
a zenészek hangszerrel
a nyakukban úsztak
a zenészek után
úsztak a hangjegyek
egy sátor alól friss
lakodalmasok lebegtek kifelé
a menyasszony szoknyáját
habosra fodrozta
az áramlat
a vőlegény
a koszorúslány mellébe kapaszkodott
úszott a sült malac
citromba harapva
egyensúlyozott a zöldségekkel
teli ezüst tálcán

néztem az emlékeimet
hogy úsznak el mellettem
mossa ki belőlem
az eső mindazt ami
én vagyok
az esőcseppek
lassan ütögették
ököllel verték ki
belőlem elmúlt
szerelmeimet
csapkodták félelmeimet
s lassan elengedett
a szorítás
lebegés ázás elúszás zsinór
eloldani életemet
az eső kimosta a ruháimból
az emlékeimet
férfiak szagát
tapintásuk gyűrésük
nyomát
csöpögött le a kabátom
szegéséről az a néhány
szerető


láttam elúszni
a nagymamát
térdig érő fürdőruhában
öreg karjaival úgy
ölelte a vizet mintha
egy jól megtermett
nagyapó lenne féltettem
hiszen nem tudott jól úszni
régen
a tengeren se
a tengeren is
csak a kagylókat szedegette
nem mert a napba nézni
most meg emelkedett egyre
fölfelé
egyre feljebb
az égbe
amiben valószínűleg
valamilyen isten lakik
az égbe
amiben valószínűleg
minden halott lakik
ülnek szép sorban
mind a jóisten mellett
s nézik a földet hogyʼ úszik el
rajta minden

úsztak ki belőlem
az emlékeim
kiömlött belőlem a tenger
csontjaimból kimosta a
lerakódott fáradtságokat
és lassú karcsapásokkal
elúsztál te is
mellettem az esőben
néztem hogy távolodsz
néztem a tarkódat
mint mindig
a lépcsőn lefelé menet
mikor szerettelek
volna meglökni
hogy gurulj le
törjön szét a fejed
hogy végre már sírjak
válts ki belőlem
érzelmeket

a gyár ablakán kézen fogva
úsztak ki a munkások
a munkások füttyei
a gyárkémény füstje szürke
buborékokban lebegett
mintha teleszórták volna
szürke gyöngyökkel
a légteret
a hullámcsatok kicsúsztak
hajamból
nyakamra tapadtak a hajszálak
vizes volt a testem
nedves volt a lelkem
tincseim végéről
csöpögtek a férfiak
simogatásának
nyomai
csorogtak ki belőlem
a megtanult telefonszámok
és lassú karcsapásokkal
úsztál el te is
mint minden város képe
ahol valaha laktam
minden hely
illata
színe
ahol valaha szeretkeztem
hiszen szeretkeztünk
mi veled
szinte mindenütt
a Hűvösvölgyben a metrón
a Libegőn a Moszkva téren
a Lánchídon Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben
a Városligetben napsütésben
a tekintetek is elúsztak mellettem
nincsenek
bójaként lebegő tekintetek
amikbe belekapaszkodhatna
az ember
ettől nem látni innen
a kiutakat
elöntötte a víz
a körutakat
és a belőlem kiázó
összes szeretkezés
utáni sóhajt
kimosta azt is
ami még a torkomban ragadt

feloldotta az eső
a várost
a várost ahol valaha laktam
mintha ellepte volna
a folyó
a Duna
kilépett medréből
a rakpart lépcsőire térdelt
felmosta az utakat
én meg csak álltam
belegyökerezve
egy mozdulatba
mintha be lehetne fejezni
bármit
bármely
elkezdett mozdulatot


Terék Anna (1984-)