Kovács Bálint: többé semmi

de nem így volt a
polcon a bögre
a kávéscsésze
helyére téve
apróság nyomban
feltűnik mégis
mindenhez hozzá-
nyúlt amíg én nem

a szennyestartó
helyén a macska
ruhaszárítón
csöpög a káosz
nem véletlenül
volt épp ott minden
nincsen ugyanúgy
többé semmi sem

padlón a hajszál
vízcseppben a kád
rendben a szokás
csenden a fogás
illat az orrban
lábnyom a porban
tea a forrban
rút barna foltban

maradék kávé
tej a macskáé
csak az egyik szék
csak az aznap szép
túl nagy a fazék
nincs mi odaég
nincsen ugyanúgy
többé semmi sem

még az se ami
bennem valami
kicsit túl balra
kicsit túl jobbra
bögrével együtt
helyére tolva
nem is kell többé
már ugyanoda

Kovács Bálint (1993-)

Murányi Zita: szeretem

szeretem a múltat és azt ahogyan
a törékeny és múlhatatlan esték
úgy égnek rá gyanútlan a semmire
mint egy fenséges közelkép

lámpafényből ragyog ki egy utcavég
és viszi a holdsugarak keresztjét
az éjjeli ködtakaró alatt mintha álruhában
lopódzna noha távolodik tőlünk a szentség

tegnap még narancsos ruha fedte a
naplementét de most fakó palástja van
nem az ördögöt kell látni a csillagok
szarvában a ragyogás is egyre halványabb

még rendületlen hisz a föltámadásban
minden alvó sárdarab pedig ha az éj sötét
kötényét leveti az utca fölverhetetlen csöndjét
a holdtölték már nem öntik bronzba.

Murányi Zita (1982-)

Bálint Tamás: Délibáb

A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.

Bálint Tamás: (1985-)

Murányi Zita: Isten mosdik

isten mosdik az üres tükrökben
háta mögött hagyja az egész világot
akkor is magadat látod amikor
a másikban megpillantod a hiányod.

Murányi Zita (1982-)

Major Petra: Jelenés

Itt időzöl néhanap, mikor hagyom
hosszúra nyúlni a csendet,
váratlan születsz újjá körülöttem,
de felismerlek minden alakban.
Csontjaid helyén most ágak hajladoznak,
szemed kékje halvány égderengés,
átüt súlyos lombokon.
Olyan lettél, mint a legendák:
egyszerre érvényes rád az összes igeidő.
Vajon értenéd-e még a nevedet,
ha kimondanám?

Major Petra (1983-)

Győrfi Kata: a kialvó csillag felé

a hasadon fekszel, s az arcodat
a kialvó csillag felé fordítod:
utolsó tekinteted a fényre.
borzongva dobod le magadról
a felső bőrporréteget,
amit a nyugodt lélegzetszelek
a kialvó csillag felé fújnak.

szállnak a bőrfelhők a fák felett,
betöltik a hússzínű kilátást.
visszaver szemedből a fény,
s átvilágítja tekinteted
a felső bőrporréteget:

cseresznyeszínű pelyhek lebegnek
a hálószobában, behunyod a szemed,
és elcsendesednek a lélegzetszelek.

Győrfi Kata (1992-)

Kupihár Rebeka: nehéz melletted verset írni

pedig büszke vagy a múzsalétre,
és én örömmel vagyok trubadúr.
nem ezzel van a gond.
csak tudod, körbenézek, és alig van valami,
amit ne fejeznének ki a hétköznapok kellékei
ezerszer pontosabban.

a kétoldalról rúzsos pohár,
a szalagparketta tágas játéktere,
a fogamzásgátlós persely,
amiből a lángosokat vesszük.
a nem záródó wc-ajtó,
ami csak a vendégekkel kínos.
a tárgyaink csendes kölcsönhatása,
rózsafüzér a jóni tojás mellett.
az oszthatatlanságig keveredő
könyvek és fehérneműk.
gyertya. fürdéshez, imához, szeretkezéshez.
a lényeget mutatják a kulisszáink.


Kupihár Rebeka (1999-)

Dékány Dávid: Delta

Hívjátok a rendőrséget,
és hívjátok a sajtót.
A fotóst, akiről még sosem készült fénykép.
Unalmasak a hírek nélkülünk,
de végre lesz miről írni.

Amelyik biliárdgolyó utoljára esik le,
olyan színű kocsit lopunk ma éjjel,
és visszamegyünk északra,
ahol egykor rózsaszirmok és rizsszemek
hullottak a lábad elé.

Hajnalban benzinnel locsoljuk le
és felgyújtjuk a kaptárakat –
a nevelőszüleid vérszerinti lánya,
aki ollóval szokta levágni a csigák szarvát,
úgyis allergiás a méhek mérgére.

De addig vedd egy ebihal farkát
és egy búbos banka szemgolyóit,
esővízben főzd össze őket csipkebogyóval és kakukkfűvel,
hogy védve legyünk az átkoktól.
És ne mondd el senkinek,
hogy vendégségben a fürdőszobába nem kezet mosni járunk,
hanem hajszálakat lopni a fésűkből.

Csak hűvös lesz,
ők mégis úgy fáznak majd, mint a haldoklók,
miközben mi a folyóparton, az erek deltatorkolatánál
megsebezzük magunkat,
és egy pezsgőspohárba töltjük a medrükből kilépő szíveket.

Dékány Dávid (1988-)

Kántás Balázs: A kézből szerteágazó, kék acélpár-utak –

Zöld-izmú óceán,
sokkarú bálvány, akár egy polip,
végleges, megronthatatlan káosz,
rendezett tömeg –
torzarcú táncosok tömege csupán minden,
ami a kikötött hajókat körülugrálja

Egyenként keltünk át a lovak sorain,
sörényük drótját az őrült szél
kábelekké fonta össze

A tenger hirtelen megfiatalodott
és megöregedett
végleg elfedve a partot
és egy népnyi frissen teremtett embert,
akik még mindig porhüvelyük
színét viselik magukon,
meztelenül,
bűntelenül

Kántás Balázs (1987-)

Nagy Márta Júlia: Hameln

Egy átlagos utazás úgy kezdődik, hogy már az elején
tudod, min kell keresztülmenni. Lehasznált parkoló
izgága füvektől áttört, morcos és magát mégis megadó
betonpályája. Felüljáró az általad fagyiházaknak
keresztelt nyomorsziget felett – ami neked
nyomornak tűnik, másnak az ont otthonmeleget.
Verzett bozót, ázott, kóbor állatok szőre,
félbehagyott ipari Bábelek, a kiégett projektkoordinátor
kezéből kicsúszó, ocsmányfekete kormány pöfögése.
Alkalomadtán előhalászott régi szeretőd csak neki
lelkes, neked félemberalom-szagú ölelése – félálom,
amibe sosem akartál beledermedni. Régen azt hitted,
azért tart vissza, hogy az vigyen előre.

Egy kereszteződés polipkarjain áthaladva
fejed búbja mintha a felhőkbe lenne fúrva,
átfut rajtad a változásnak csúfolt választás szele,
és mi más lesz a vágyad, mint az ablakokba dúcolt
halpreparátum ráncait felöltő savanyú uborka,
egy aggszűzi ég üveghengerében testét
a megbomló síknak tuszkolva,
vak csíkszemén kacsint ki megannyi
boldognak szánt élet homokútra siklott,
kopoltyú nélküli kacskaringója.

Nem érem utol az évszakokat. Néhanap
feldúsul egy erdő, bujábban göndörödik egy domb,
nemespenész rág felmart házfalat,
vérbogyófolyamként bugyog az oromról
megannyi eső sikálta vörös háztető –
ahogy torkos gyerekszáj nyílik tág mosolyra
spájzban egy nagy bödön lekvár előtt.
Különben a szalagkorlát horpadt magánya
az ég örökös kedélytelenségébe oldva,
és alig válik el a tél és a nyár itt nálunk, az úton,
és maguknak az úton levőknek – térképpacába
olvad a fókusznagyításban az összes idegborzoló
és csiklandozó, szemet fárasztó részlet.

Mint például egy ébenfeketére csupaszított fa ágai
a mesekék égen, egy patyolattisztára meszelt homlokzattal,
a kerítésen átkacsintó szobor aranyszeme.
Zavarba hoz a saját elevenségem,
se tervem, se célom,
csak egyfajta közönyös fennmaradás,
egy várhatóan soha be nem következő
kaland a semmi zárványában.
Az erdők titkai. Unos-untalan ismételt
rémmesék táskáktól roskadó gyerekhátaknak –
amikor elsúgják, pletykálni hátrafordulnak.
Kánonsutymorgás. Erdő és titok előbb-utóbb
összeérnek. Átmásznak vízmosáson,
viharban letört ágakon, vonulnak,
mint a hamelni patkányok.

Az arcvonások újratermelik magukat,
az utcák végén a füstbog a régi.
Ha már szembenéztem az akkori magammal,
úgy tűnik, hozzá fogok visszatérni.

Egy átlagos utazás úgy végződik, hogy úgysem tudod,
mit hagysz magad mögött. Lehasznált parkoló
izgága füvektől áttört, morcos és magát mégis megadó
betonpályája. Felüljáró az általad fagyiházaknak
keresztelt nyomorsziget felett – ami neked nyomornak
tűnik, másnak az ont otthonmeleget. Ázott, kóbor állatok szőre.
Félbehagyott ipari Bábelek, a kiégett projektkoordinátor
kezéből kicsúszó, ocsmányfekete kormány pöfögése.
Alkalomadtán előhalászott régi szeretőd csak neki
lelkes, neked félemberalom-szagú ölelése – félálom,
amibe sosem akartál beledermedni. De most már tudod,
nem tart vissza, hogy azt hidd, bármikor elmehetsz tőle.

Nagy Márta Júlia (1982-)

Sztaskó Richárd: végképp megszűnik

hiányod
hiánytalanul
befészkeli
magát a
pórusaimba
(végképp
megszűnik
a rend)
s mindazt
ami volt
fölváltja
az ismeretlen
szomorúság –

Sztaskó Richárd (1987-)

Dékány Dávid: Tűlevelű

Ezeket az utcákat feltalálókról és hadvezérekről nevezték el,
mégsem változik errefelé semmi.
A madáretető deszkája vörös a rozsdás esőtől,
vagy csak a cinegék megint széttépték egy társukat.
A szélvédőn nyár óta ugyanaz a bodzaszínű ürülék,
a rádióban helyi hírek,
aztán csak a sztrádára vezető út,
balról a híd a folyóval,
alatta műanyag palackok és hálózsákok az úszóhártyás sárban,
a műszerfalon az olajnyomás villogó ikonja,
jobbról a tűlevelű sötétség.

És a világítótorony, ahol
csérek tisztogatják a gyárváros felől érkező, hideg áramlatokat,
és a bíbicek minden hajnalban átrendezik a partot,
hogy ne tudjunk hová visszajárni,
és aki nem ismeri az uralkodó szélirányt,
sose találjon haza.

De most a benzinkút, dobozos üdítők,
majd az autópálya morajlása –
ilyen könnyű itt hagyni mindent,
mert amúgy sincs, amire emlékezni akarok, vagy visszatartson.
A tornácon gyurmaszagú öregek kártyáznak egész nap
a roncsautókból kiszedett ülésekben,
és ott a garázs,
egy narancsosládában szakadt plüssök,
amik tíz éve nem aludtak ágyban,
és az udvar,
az udvaron a kosárpalánk háló nélkül,
és hátul a kert,
talajában másfél méter mélyen az első kutyám,
és a kerten túl a fák,
a damilra kötött csontok erdejének első fái,
és a fák mögött a lomb,
a kráter, ahová egyik télen
egy égitest csapódott,
és azóta ezen a vidéken
torzszülöttekkel vannak tele az almok és a fészekaljak,
de elássák őket, mielőtt bárki tudomást szerezne róluk.
És a kráterben a tó,
a tűzrakóhely, gyerekkori sátorozások hűlt helye –
azok a nyári szünetek most borostásan és másnaposan ébrednek
délutánonként a nyikorgó padlódeszkákon.

Aztán végül a féklámpák homályosan,
a leállósáv a vasárnapi, mozdíthatatlan esőben,
mert ezzel a rosszindulatú tájjal
túl sok a közös titkunk ahhoz,
hogy elengedjük egymást.

Dékány Dávid (1988-)

Kántás Balázs: Vízesés

Mi már
nem szólunk egymáshoz,
nem is nézünk a másikra,
csak hagyjuk, hogy vigyen, sodorjon
valami nyugtalan víz.

Nyomvonalunk mentén sziklák, színek,
vízbe nyúló fűzfák –
szemeink üresen exponáló objektívek,
kattogunk csupán, de már nem rögzítünk.

Csak a csónak rángatózása.

Ajakbiggyesztés.
Kivillanó fogsorod, mintha
valamit mondani akarnál.

Kántás Balázs (1987-)

Nagy Márta Júlia: Szaxofonszóló

Mindig felsír, amikor kirohan az udvarra
egy gyerek. Mert ugyan mi lenne, ha csöndet
hagynának maguk után. Meg egy ablakot,
az odaképzelt nővel. A piros blúzos, feltűzött
hajúval. Villanyfény glóriája fonja át a fejét.
Szférák helyett krémszínűre meszelt szobák,
túl szűkek bármelyik angyalnak.

Nagy Márta Júlia (1982-)

Dékány Dávid: Holnapután

Mennünk kell.
De szemtanúra szükség van,
hát életben hagyunk.

Ez volt halálod főpróbája,
most pedig kelj fel,
indulj az emberek közé,
és mondd meg az öngyilkosoknak,
hogy ránk ne számítsanak:
nem fogjuk lebeszélni vagy megmenteni őket.

A napozóknak,
hogy a köldökükben összegyűlő esővízből
rovarok fognak inni.

A násznépnek,
hogy emeljék poharukat szerelmünkre
és ellenségeink szörnyű pusztulására.

Az ifjú párnak mondd meg,
hogy hosszú távra ne tervezzenek,
mert boldogságuk
– amit persze csak jobb kifejezés híján nevezhetünk annak –
bemerészkedett a miénk felségterületére.

Az áldozatok hozzátartozóinak,
hogy hiába jöttek,
ez már a stáblista,
ahol a statiszták nevét nem szokás feltüntetni.

A terheseknek talán megkegyelmezünk.
Nem mintha bármi hasznukat vennénk,
de szórakoztató a tudat,
hogy a képmutatás kényelmes másfél évtizede után
a mi arcképünk fogja eltakarni a foltokat
a gyerekszobában,
az ártatlanság illúziójával beszennyezett falakon.
Mert példaképek leszünk,
a sértettek vigasza.

Lakosztályt béreltünk a perifériás látásotokban,
franciaággyal, két főre,
félelemre nyíló panorámával.
Most mennünk kell,
de nincs okotok megnyugodni,
mert lesznek még mások,
akik ugyanide fognak beköltözni.

Ez a reggel, mint az ünnepnapok reggele
vagy az utazásoké.
Túltömött bőrönd most a szív.
Utoljára még megállunk, kéz a kézben,
innen belátni a fegyvereinkhez és lövedékeinkhez képest
talán igazságtalanul puha testekkel teli völgyet.

Ec… pec… kime… hetsz…
Egy kiszámolóval döntjük el,
melyikőtök legyen az első.

Holnap… után… bejö… hetsz…
Mennünk kell, és együtt megyünk.
Csőre töltve, kibiztosítva.

Cér… nára… cine… gére…
A hívőknek mondd meg, hogy írjanak új imákat,
mert a régieket túszul ejtettük,
és mikor követeléseink teljesültek,
kivégeztük őket.

Ugorj… cica… az e… gérre…
Mondd meg nekik, hogy nem fogunk megbánni semmit.
Indulj. Siess.
Fuss!

Dékány Dávid (1988-)

Csillag Tamás: Hazáig követnek

A meztelen fák hazáig követnek.
Távolodsz tőlem. Távol tartalak.
Vasnak ízét érzem, kedvét köveknek,
tegnapi hőjét hűlt parazsaknak.
Valami messzi városokba vágynék,
hol egész lehetek, egész a szándék,
hogy magamból kitagadhassalak.

Minden lugasodat bejártam, tudtam,
nem volt ott templom, ima kell, mákony.
Végül eltévedtem e lugasokban,
magam keresem, sehol a vászon.
Makacs a félsz, amit megfog, elcseni,
mit az égből loptam, kell megfesteni,
mint köhögés ráz, sehol se látszom.

A műhely forgácsait elhagyták a
színek, lepkék: így láss! Hazajöttem.
Az égi ecsetek vak villanása
tombol így a földi börtönökben.
Csak a körmök félholdjai fénylenek,
nincs csillag, se út, hogy eltévesszelek.
Nem nézek hátra - itt állsz mögöttem.

Csillag Tamás (1987-)

Dékány Dávid: Perseida

1

Öszvérekkel és kenderkötelekkel húzták a piactérre
a teherűrhajó roncsait.
Az asszonyok jajveszékeltek,
a vének átkokat és imákat mormoltak,
és félbeszakították a kakasviadalt,
pedig az egyik madár tépett taréjjal
épp akkor rogyott a vértől összecsomósodott homokra.

Volt, aki áldozatot akart bemutatni,
de nem tudták, hogy ez
a száraz időszak végét vagy folytatását jelenti-e.
Aztán a virrasztás harmadik hajnalán
eleredt az eső,
és délben a folyóba szórták
a roncsok közt talált emberi maradványok hamvait.

2

Felesége a Föld éjszakai oldalán aludt,
és nem látta, ahogy egy fénycsóva
hosszú másodpercekig bevilágította a hálószobát,
pedig az utca szürke árnyékait
azóta sem lehet kimosni a függönyökből.

Viszont az a fiatal pár,
akik egy toronyház tetejére szöktek ki aznap este,
hogy onnan nézzék a Perseidákat,
és új nevet adjanak egymásnak,
tudták, hogy mostantól minden más lesz.

Dékány Dávid (1988-)

Molnár Illés: Egy új rend

Itt bent minden üres, tiszta, érintetlen.
Homályosra füstölt formája a rendnek.
Fülelj csak: amit hallasz, ütemekből áll,
mégsem neveznéd zenének, sem beszédnek.

Semmi sem morajlik úgy, ahogyan a
fejben örvénylik a test. Befelé szór szét.
Ebben a füstüvegű emlékszobában
hagyod majd megtörténtté tenni a csendet.

Nem nyúlhatsz semmihez, mégis rád dől, ellep,
aztán felveszi alakod ez a mondat,
lassú belégzés közben várod a végét,

majd egy kilégzéssel engeded útjára.
Körbetáncol, integet feléd egy új rend.
Ott kint minden üres, tiszta, érintetlen.

Molnár Illés (1981-)

Nagy Márta Júlia: Remény utca

Szőlőkerítésen átsejlő almák,
geometrikus minták a textilen –
látszatkacsintás az önámítás földjén.
Üres verandák, virágföldes vödrök,
kifordult gyökerű muskátli piheg
a pillanatnyi szélben – cirádás
keretből fénykép mosolyog,
eltátogja, mi volt e kőrakás helyén.

A Remény utcában ma minden van,
csak remény nincs. A ruhák rondák,
bár szépek az emberek. Két ördögszemű
kislány – angyali vonásokkal – termetes
vérebet kerget, kavicsokkal dobálja meg
az arra járót, lovak nyihognak vágóhídra
menet. Egy falu lemészárolt jobbágyai
a patak túlpartján éjszaka felhördülnek.
A csontjaikra épült telepen suhognak
a nyitott imakönyv lapjai, peregnek
a gyöngyök a selymes, száraz ujjak között.
A szájak meg azt tátogják, a hangtalanok,
hit van, szeretet van, csak remény nincs.

Nagy Márta Júlia (1982-)

Simon Márton: Önarckép szőrös pisztrángként

Loðsilungur er þjóðsagnavera og í þjóðsögum sagður eitraður

 fiskur og fólk dræpist ef það æti hann.

 Everything not saved will be lost (Nintendo) 

Az összes bogarat mindig kiviszem a szobából
az erkélyre,
hogy elengedjem őket,
óvatosan és káromkodva,
némileg ügyetlenül,

pókokat, katicákat, pillangókat,

viszonylag értelmesnek
és teljesen értelmetlennek látszó élőlények
egész apró hadát,
télen és nyáron
fáradhatatlanul, viszem és viszem –

kivéve a poloskákat.

A poloskákat megfogom
egy zsebkendővel,
a vécébe dobom és lehúzom,

szintén fáradhatatlanul,
szintén mindig,
télen vagy nyáron pláne.

Nem tudom, miért alakult így,

viszont ennek egyenes következménye,
hogy azokra a bogarakra,
amiket megmentettem,
akik azóta boldogan kempingeznek az erkélyünkön,

vagy elindultak világot látni,
nekem köszönhető friss szabadságukban

rájuk soha többé nem gondolok,

ellentétben azokkal a poloskákkal
amiket ezen a halálos vízicsúszdán
küldtem magam elé a másvilágra,
és most ott várnak
egy ragyogó, mennyei plafonon
szomorúan és gusztustalanul,

mert azokra folyton.

És ezt sem tudom, miért alakult így.

Igyekszem az együttérzést
egészséges keretek között gyakorolni,
eleve határokat szabni
a rovarokkal kapcsolatos indulataimnak,
és ma már amúgy is csak egészen ritkán érzem úgy,
hogy egy vizes rongyba csavarva
csúszok lefelé
egy fekete csőben
fuldokolva.

Bár néha igen.

Néha, amikor az őszinteségbe,
vagy még inkább
az őszinteség látszatába próbálok
elbújni,
ahogy a hegyek az őszbe,
az ősz a versekbe,
az idő a mosatlanba,
ahogy abban a rossz, nagyon rossz filmben
a főhős az atomrobbanás elől
a hűtőszekrénybe,

bár tudnám, mi elől.

De hát még most is úgy nézem az életem,
mint egy tízéves a kínosan hosszú szexjelenetet a tévén,
a nagyszülei között ülve.

Úgy tűnik, ennyi, úgy tűnik, nincs más esélyem,
mint adathordozónak lenni,
vinni a múltat a jövő felé,
öncélúan
regisztrálni a napok ezreit, tízezreit,
nincs más feladat, amire alkalmas lennék,
mint felmutatni ezt a rejtélyt,
magamat,

ezt a pikkelyes, diszfunkcionális,
néma adathordozót,
a rácsirizelt, hófehér,
hibátlan bundában feszítve,
egyenesen egy tengerből, ami nincs,
egyenesen egy érzésből,

ami maga a szabadság,
ha a szabadság egy strandcsúszda karácsony éjjel.

Simon Márton (1984-)