Dékány Dávid: Tűlevelű

Ezeket az utcákat feltalálókról és hadvezérekről nevezték el,
mégsem változik errefelé semmi.
A madáretető deszkája vörös a rozsdás esőtől,
vagy csak a cinegék megint széttépték egy társukat.
A szélvédőn nyár óta ugyanaz a bodzaszínű ürülék,
a rádióban helyi hírek,
aztán csak a sztrádára vezető út,
balról a híd a folyóval,
alatta műanyag palackok és hálózsákok az úszóhártyás sárban,
a műszerfalon az olajnyomás villogó ikonja,
jobbról a tűlevelű sötétség.

És a világítótorony, ahol
csérek tisztogatják a gyárváros felől érkező, hideg áramlatokat,
és a bíbicek minden hajnalban átrendezik a partot,
hogy ne tudjunk hová visszajárni,
és aki nem ismeri az uralkodó szélirányt,
sose találjon haza.

De most a benzinkút, dobozos üdítők,
majd az autópálya morajlása –
ilyen könnyű itt hagyni mindent,
mert amúgy sincs, amire emlékezni akarok, vagy visszatartson.
A tornácon gyurmaszagú öregek kártyáznak egész nap
a roncsautókból kiszedett ülésekben,
és ott a garázs,
egy narancsosládában szakadt plüssök,
amik tíz éve nem aludtak ágyban,
és az udvar,
az udvaron a kosárpalánk háló nélkül,
és hátul a kert,
talajában másfél méter mélyen az első kutyám,
és a kerten túl a fák,
a damilra kötött csontok erdejének első fái,
és a fák mögött a lomb,
a kráter, ahová egyik télen
egy égitest csapódott,
és azóta ezen a vidéken
torzszülöttekkel vannak tele az almok és a fészekaljak,
de elássák őket, mielőtt bárki tudomást szerezne róluk.
És a kráterben a tó,
a tűzrakóhely, gyerekkori sátorozások hűlt helye –
azok a nyári szünetek most borostásan és másnaposan ébrednek
délutánonként a nyikorgó padlódeszkákon.

Aztán végül a féklámpák homályosan,
a leállósáv a vasárnapi, mozdíthatatlan esőben,
mert ezzel a rosszindulatú tájjal
túl sok a közös titkunk ahhoz,
hogy elengedjük egymást.

Dékány Dávid (1988-)