De szemtanúra szükség van,
hát életben hagyunk.
Ez volt halálod főpróbája,
most pedig kelj fel,
indulj az emberek közé,
és mondd meg az öngyilkosoknak,
hogy ránk ne számítsanak:
nem fogjuk lebeszélni vagy megmenteni őket.
A napozóknak,
hogy a köldökükben összegyűlő esővízből
rovarok fognak inni.
A násznépnek,
hogy emeljék poharukat szerelmünkre
és ellenségeink szörnyű pusztulására.
Az ifjú párnak mondd meg,
hogy hosszú távra ne tervezzenek,
mert boldogságuk
– amit persze csak jobb kifejezés híján nevezhetünk annak –
bemerészkedett a miénk felségterületére.
Az áldozatok hozzátartozóinak,
hogy hiába jöttek,
ez már a stáblista,
ahol a statiszták nevét nem szokás feltüntetni.
A terheseknek talán megkegyelmezünk.
Nem mintha bármi hasznukat vennénk,
de szórakoztató a tudat,
hogy a képmutatás kényelmes másfél évtizede után
a mi arcképünk fogja eltakarni a foltokat
a gyerekszobában,
az ártatlanság illúziójával beszennyezett falakon.
Mert példaképek leszünk,
a sértettek vigasza.
Lakosztályt béreltünk a perifériás látásotokban,
franciaággyal, két főre,
félelemre nyíló panorámával.
Most mennünk kell,
de nincs okotok megnyugodni,
mert lesznek még mások,
akik ugyanide fognak beköltözni.
Ez a reggel, mint az ünnepnapok reggele
vagy az utazásoké.
Túltömött bőrönd most a szív.
Utoljára még megállunk, kéz a kézben,
innen belátni a fegyvereinkhez és lövedékeinkhez képest
talán igazságtalanul puha testekkel teli völgyet.
Ec… pec… kime… hetsz…
Egy kiszámolóval döntjük el,
melyikőtök legyen az első.
Holnap… után… bejö… hetsz…
Mennünk kell, és együtt megyünk.
Csőre töltve, kibiztosítva.
Cér… nára… cine… gére…
A hívőknek mondd meg, hogy írjanak új imákat,
mert a régieket túszul ejtettük,
és mikor követeléseink teljesültek,
kivégeztük őket.
Ugorj… cica… az e… gérre…
Mondd meg nekik, hogy nem fogunk megbánni semmit.
Indulj. Siess.
Fuss!
Dékány Dávid (1988-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése