Turi Tímea: Őszinteség

Az őszinteségnek nincsen nyelve. Nincs
életed, ha nem beszéled, de ha már
kimondod, nem az. Minden szó hasonlat. Mint
egy hasonlat, olyan. De minden hasonlat hazug. Nem
az igazsághoz képest, csak ahhoz mérve, amit mondani
próbál. Viszonyítás nélküli elhajlás. A kifejezés hirtelen
vágya szüli, amihez képest nincs kifejezés. Az őszinteség
a beszédre utalt, de nincsenek szavai. Itt-ott híg, máshol
értethetetlen.

Turi Tímea (1985-)

Ayhan Ey Gökhán: El

vele együtt, vagy nélküle, egy bolt
bejáratánál, tegnap, vagy csak rég volt,
megváltott jegyével, leszakadt jelenével,
elment, utána a hit hibátlanul elfért,
nem lakik benne többé a részvét, nézve se
vissza, táskája a földön, a szemüvege, a
csend utolsó színe, nem a rímé, a földön
többé sincs szó róla, nem létezett, vagy
az a kis beszélgetésnyi zaj volt, az a csendes
kitartás, az a szótlanul lassú, éretlen jövő idő.

Ayhan Ey Gökhán (1986-)

Major Petra: Jelenés

Itt időzöl néhanap, mikor hagyom
hosszúra nyúlni a csendet,
váratlan születsz újjá körülöttem,
de felismerlek minden alakban.
Csontjaid helyén most ágak hajladoznak,
szemed kékje halvány ég-derengés,
átüt súlyos lombokon.
Olyan lettél, mint a legendák:
egyszerre érvényes rád az összes igeidő.
Vajon értenéd-e még a nevedet,
ha kimondanám?

Major Petra (1983-)

Berényi Rita: Sűrű hóesésben

magam is
hópehely vagyok.

Feleded majd,
hogy nálad jártam.
Apró folt marad
kabátodon.

Lennert Tímea: Apró volt

Aprócska úton indult el,
aprócska szárnyak vitték fel,
aprócska dolgot kért,
a járt úton félt,
ködjános, te mit keresel itt?
kérdezte önmagától…
Nem találok haza,
csillagok ostroma alatt,
beszédes, mély fészek:
világűri rések
taszítanak önmagam felé…
Aprócska Pelének kéne lennem,
hogy felrúgjam a keményre gyúrt
hópihéket,
önmagamból (ki)felé…

Lennert Tímea (1981-)

Nagy Hajnal Csilla: Áldás

És ha egyszer bemutatlak neki
te majd elmondod a gyönyörű nevedet
rám nézel a szemed sarkából
megérinted a vállam
mosolygok
eltöltünk ott pár percet
kitépek néhány gyomot
aztán én úgymond megsimítom az arcát
rád nézek
indulhatunk
te meg szolidan biccentesz
a kopott fa kereszt előtt.

Nagy Hajnal Csilla (1992-)

Jancsó Noémi: Egyedül

Talán a fáim
tízszeresre nőnek
árnyékuk pokoli mosószer
feketére mossa a Földet
a bokrok futóbokorrá
züllenek tüskéjük
százhetvenkét centi lesz
talán a karvaly galambbá változik
borzolt barna bubogó galambbá
és többé nem látogat meg.
Sietsz haza, hogy máris öltözöl
te fonnyadt mellű mályvaillat?
Hagyd itt zálogba arcodat
hogy tudjam: visszajössz.
Talán a fáim
tízszeresre nőnek
sötét világban ébredek
ha te nem akarsz
borzongó magányom
eltemet.

Jancsó Noémi (1988-2010)

Celler Kiss Tamás: egy hiba az elkövetőjéről, tárgyilagosan

egy ember, körülötte szorongás –
bolygó és a holdja, éjszaka.
ugyanazzal az ügyetlen lépéssel
taposott két különböző folyóba,
és már mindenhol folyó van.

a sánta kutya futott elöl, utána
a hazug ember. elindult az is,
aki később utolérte.

a hazug embert most viszi
az önmarcangolás – faágat az
árvíz, kutyát a sánta lába.

kivárná a reggelt, aztán elnézné,
ahogy száll a por, plafonról lóg a
pókháló, nézné a pókhálóban a port,
csak ne kéne mások közé
vinnie téged, kudarc.

ez az ember reggel majd felkel,
és a szemébe néz, köszön annak,
aki este még azt mondta,
ne aggódjon, minden megy tovább.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Tompa Zsófia: Tél

Hiányod bizonysága
keményebb lesz a sziklák tekinteténél.
Szilárdulnak szöveteim,
redőiket megrajzolja lassan a párolgó idő.
Néma leszek majd,
mint a be nem tartott ígéret,
és sűrű, mint a csend

hallgatom

hullanak, hullanak alá a vattamélyből
meghozatlanul maradt,
értelmük veszített döntéseink.

Major Petra: Bolondok aranya

Évek telnek, nem változom mégsem,
feladok járatlanért, járt utat,
és nem riaszt, ha zsákutcában végzem,
mert csak úgy ér el a bódulat,
ha vérem fémjeit aranyra váltja
az új-hozta izgalmak alkímiája.

Major Petra (1983-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Téli hajnal

1.
fehér jégmezőn
csipkecsönd, napban mosdó
Jégvirágcsokor

2.
fekete madár
száll egy hóangyal felett
tollai hullnak

3.
az éj hajában
ezüst hold és csillagok
törött diadém

Antal Anikó Zsuzsanna (1981-)

Celler Kiss Tamás: ami belátható

ahol csak szavak vannak, ott szükségszerűen
félreértjük egymást. de ezek már nem azok,
ezek most mások, újak. az ilyen szavak előtt
mondják, hogy szeretném helyrehozni, utána
kezdenek csak bele. szeretném helyrehozni.
mert látom magam, mint egy klinikai halott:
szánalmas vagyok, de ilyenkor még nincs
veszve semmi sem. kérem a szívemet,
magyarázza meg, ehelyett odaültet a képernyő
elé, nézeti velem a fényképedet. kérem az
elmémet, magyarázza meg, ehelyett hagyja,
hogy érintésed nélkül szép lassan elsötétüljek.
hármasával telnek a napok, és közben egyetlen
csoda sem történik. vigasztalom magam: azt
találom ki, hogy a problémák olyanok, mint a
cipőfűzők – van, hogy maguktól oldódnak.
de gyávaságból így túl sok mindent fogalmazok
meg kijelentő módban. ezért mondom, szeretném,
ha valaki őszintén megkérdezné: még mindig vagy
már nem. jó lenne, mert nem tudom, mit felelnék.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Bálint Tamás: Száműzetés

A hóhatárral a felhők is összeérnek északon
a nyári hónapokban, télen úgyse látni messze,
ilyenkor a honnan lehetne csak biztos, ha napokig
pehelynyit sem havazna, s csupán a szélcsend követne.

A sivatagban a meleg, mint tükröződő délibáb
aszalja az agyam, s minden homokszem megcsikordul
talpam alatt; bár a nyílt tengeren se jobb: a zaklatott,
bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul.

Bálint Tamás (1985-)

Izsó Zita: Némaság

Ébredés után egy pillanatig
nem tudod, mi az a gravitáció.

De aztán szépen lassan sikerül kivenned
a félhomályban
a kopott berendezési tárgyakat,

és eszedbe jut,
hogy az idegen csapatok már megint győztek
az alexandriai könyvtár leégett
és hogy az a férfi már három napja ott van a sziklasírban

És annyira magányos vagy,
mintha egyedül maradtál volna az édenkertben.
Hiába fejlődtél sokat,
lettek jó tulajdonságaid,
ha nincs senki, aki észrevehetné.

Úgy érzed magad,
mint egy növény,
ami még azelőtt kihalt, hogy felfedeznék.

Jól esne, ha most örülne neked valaki.
Magad elé képzelsz egy földönkívülit,
aki olyan arcot vág, mint a politikusok,
amikor köszöntik az év első újszülöttjeit.

Aztán felkelsz,
nem vársz tovább rá és a teremtésre.
Minden reggel megformálod magad
valamilyen anyagból, ami épp kéznél van,
pedig már hetek óta nem néztél tükörbe.

Felülsz,
Hirtelen úgy hallod,
mintha sírna valaki a falak mögött
de csak képzelődsz,
mert annyira nehéz elfogadni,
hogy itt van veled ebben a szobában,
minden, ami létezik.

Izsó Zita (1986-)

Celler Kiss Tamás: mosás

ugyanúgy tartja össze a lényeg a részeket,
mint téli testben vacogó atomjainkat a nagykabát.
csendestársként gubbaszt zsebemben a kezem,
te inkább cigarettára gyújtanál. ezúttal inkább
a csillagok közti hiányban vélek felfedezni
alakzatokat. mindig is költözőmadárként
néztem rád. bennem kétségtelenül van
valami hideg. száradó ruhádból távozik a pára,
az én ruhám meg nem piszkos, csak a színe megy.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Szilveszter Andrea: Megszökött dolgaink

Először az álmaink tűntek el.
A sztaniol közé bújva szöktek meg a szelektívvel.
Tudniillik, a sztaniol újra hasznosítható.
Ábrándjaink
a mosogatóvíz által távoztak
a lefolyón keresztül.
Talán éppen azok okozták a dugulást,
így aztán rápumpáltunk kicsit.
Vágyaink
a bevásárlólista sarkán gubbasztottak,
s váltak galacsinná kényszervásárlásunk után.
Hitünk
a befőttesüvegbe záródott.
Talán tavasszal szabadul,
ha precízen követtük a receptet,
s nem éppen az húz penész réteget.
Életkedvünket
befizettük a villanyszámlával.
Könnyedségünk
gondosan bőröndünkbe zárva,
a gardrób mélyén vár.
A szépség, az
nem tűnt el,
csak éppen a köd fölé emelkedett,
s színpompás lombhullatóként
tündököl a kéklő ég alatt.
Nem tudja, hogy nem mindig nyer az,
ki felül kerekedik.

.

Izsó Zita: Érkezés

Azok, akik látták az arcát, tudják,
hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.
Nem találod majd ott a játékot,
amit elvesztettél a mezőn hétévesen,
nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,
és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,
ami után olyan sokáig sírtál,

mégsem hiányzik majd semmi,
és nem is lesz semmi hiábavaló,
az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,
ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt néha
folyni kezd,

és ő ott lesz, a térdére ültet,
és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,
elmeséli neked,
hogy ha nem halsz meg,
hogyan folytatódott volna az életed,

csak az lesz majd furcsa,
hogy egyre nehezebben tudod felidézni,
milyenek voltak a vonásaid,
félsz, hogy elfelejted az arcod,
mint egy rég nem látott rokonét,
de aztán körbenézel,
magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,
felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,
a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,
és nem keresed többé megszállottan magadat,
mert akkor már mindenhol ott leszel.

És soha többé nem talál beléd utat a félelem.

Izsó Zita (1986-)

Siska Péter: Szaturáció

Lezárt szemhéjak mögött
szétmálló hegyek,
a felhők
lassú, nehéz
vonulása:
maradj, vagy indulj bárhová,
mindegy – ő
színültig csordult
már
benned.

Siska Péter (1984-)

Murányi Zita: Addig van remény

addig van remény míg találok
a szemedben reszkető fényben
egy talpalatnyi mennyországot
ilyenkor megállok egész más

szemmel látom a világot az ég széle
pattog ahogy körülfonják a lángok
és a felhők magukra húzzák azt a
szép vörös kabátot így úsznak át az

estén csillagsorok reszketésén
a legfinomabb hajnalok a fák feje fölött
nyíló vörös árok bekebelezi a gallyakkal
ölelkező távoli mennyországot

én nem vagyok isten de ilyenkor
a fák hegyére látok s megnyugszom
hogy szomjazza minden kis ágbog
a sarjadó világosságot.

Murányi Zita (1982-)

Bihari Csilla Rozália: Ez a kettő

És vannak ők, az eredet
A kérdés és rá a felelet,
Egy ölelés és az összes többi,
Mert az éveken így kell jönni;
Szorosan közel, vagy kézenfogva,
S hogy az életnek hány a gondja,
Elosztani, és nem számolni,
Mert ami elkopik, az csak holmi.
Az ami sokkal több: ez a kettő
Egymásra fonódó szőlővessző.
Hisz közös a virágzás, az érés,
A leveleken ágazó ér és
A létől édes, duzzadt gerezd,
Ha a boldogság termést ereszt,
De közös a hervadás, az őszi,
Ilyenkor titokban kell nőni!
Beszédes csendben is összefonva
Új tavaszokat várni sorra.

Bihari Csilla Rozália (1995-)

Bálint Tamás: Mind járok, utánad

Mindjárt négy éve követem lépéseid,
remélve, hogy választ kapok kétségeimre,
mindjárt egy szűk fél évtized telik el így
anélkül, hogy a célok közelébe vinne.

Mindjárt meglesz az irány, és csak elcsitul
a vihar, mely kegyetlen’ összevissza fújva
mindjárt letépi a ruhám, ahogy kifúl
s a redőkbe kap újra – hátha hátrahúzna.

Mindjárt nélkül harapdál szét az őrület
hisz unni a bolyongásra is rá lehet, de
mindjárt beköszönt a régen várt tűzszünet,

az alkalom: nyugodtan nézni a szemedbe.
Mindjárt összébb zárom kabátomon a cipzárt,
és eleget gyűjtök merészségből is, mindjárt...

Bálint Tamás (1985-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Félúton

Valahogy túl hosszúra nyúlt az idei ősz
és annyi minden elveszett benne
álmok, csókok, dallamok, könnyek,
macskaköves utcákon visszhangzó
léptek két világ közt
eget-földet elválasztó
avarszőnyeg.

Sehogy sem könnyebbűl
a szerelem szívedhez kötött papírsárkány
láthatatlan fonalon száll
ujjaid köré csavarva
megsebezve, eltiporva
porba zuhanó hullócsillag
ezüst hajfürt
egy őszülő
szecessziós Madonnán.

Hány nap és hány éj
az elengedés
hány csillaghullás kell, hogy
útnak engedjelek
sárga avarból szőtt
varázsszőnyegen?

Talán az idő
saját lángjába hulló
önmagát hamvasztó főnix madár
egyszer majd
vörös tintában oldja fel
a fekete halált
a hiányod
éjszakába illanó cigarettafüst.

Mi vagyunk kifeszítve
az őszi lombokon
szédülten
kéz a kézben
két világ közt
megtévedve
valahol
felúton.

Antal Anikó Zsuzsanna (1981-)

Bukovenszki-Nagy Eszter: Egy csipet só

Az a csipet só, ami kimaradt.
A fázás a nyakon a levágott haj után.
A fületlen bögre csorbasága.
Az ötrészes étkészlet.
A leszakadt gomb az ing ujjáról.
A fiókban heverő tompa olló.
A kiégett izzó a lámpában.
Az álmatlan éjszaka.
A néma tücsök a csontszáraz fűben.
A megszakadt hívás az elköszönés előtt.
A márciusban lefagyott barackrügy.
A jéghideg radiátor.
A fedetlen horzsolás.
A kitört hegyű ceruza.
A könyvből kitépett utolsó oldal.
Az vagy.

Bukovenszki-Nagy Eszter (1987-)

Bék Timur: Aszterión Entrópia (részlet)

 IX.

Felszakadnak a roppant csillagködök –
rossz mozdulat során a varratok.
Megalvad az idő a sebek fölött,
a rend halovány, a zavar ragyog.

És emlékek sajátmozgása indul.
Túlnőnek bolygón, hippokampuszon.
A mások múltja színes pernyeként hull
szemünkbe. Ülni lassú, zöld buszon.

Vagy kabátleöntve állni víg, arany
teremben (ez foltot hagy, advokát).
Rőtlő domboldalról nézni gondtalan
ikercsillagok közös alkonyát.

Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész.
Még rendszerűnek látszik az egész.



X.

Most még rendszerűnek látszik az egész,
a pillanatból csöndet hajtogat.
Testükkel a látszat együtt rezeg, és
megbabonázza az állatokat.

Majd rügyet fakaszt a kétely, bár a szem
egyszerre észlel minden évszakot.
Nem foghatja fel partból kinőtt fa sem
a szél hordozta tengerkék szagot.

Mikor kezdődött oszlása a ködnek?
Mióta, hogy egy árnyék sem mozog,
és mióta, hogy csak éppen működnek
a létfenntartó mechanizmusok?

Megérzem, ahogy a Földdel szédülök:
Egy ütemre vernek mind a délkörök.



XI.

Egy ütemre vernek mind a délkörök,
mintha egy sámánt, ahogy tántorog,
óvva kísérnének két világ között
a bölénybarna indián dobok.

Míg próbáltuk befogni a kinti hőt,
mi balszerencsés állat-emberek,
térként tudtuk elképzelni az időt,
s anyagnak érzékeltük a teret.

A régi nyelv e tévképzetek nyelve.
A régi nyelvnek nincs erélye itt,
önmagunkban elszavalni az elme
kimondhatatlan költeményeit.

Az új nyelven szól minden szívverés,
de Isten nem hall – nincs, vagy félrenéz.

Bék Timur (1997-)

Bende Tamás: nyílik a szem

és kissé homályosan látsz
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges
minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet

Bende Tamás (1990-)

Bálint Tamás: Prizmáink

A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.

Bálint Tamás (1985-)

Celler Kiss Tamás: ropogó tűzhelyek és kandallók

Mint az emberek,
akik úgy birtokolják a
Naprendszer harmadik bolygóját,
hogy házakban élnek,
és ott üres szobák ajtajait zárják kettőre,
és arra kényszerülnek,
hogy ez a szobányi semmi
legyen a mindenük.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Turi Tímea: Az összes elbeszélés

A titok és a hazugság testvérek. De
ez nem jelenti azt, hogy ami kimondott,
mindig igaz lenne. A gondolat nem a
beszélgetés közben születik meg, hanem
már jóval előtte. Nem az elmélázó
időben, de nem is ennek az időnek
az ellenére. A gondolatnak nincs
köze azokhoz az utolsó
percekhez, amikor elbeszéljük őket.

Ha sikerülne felmérni a gondolat születése és
kimondása közti távolságot, nem lenne szükség
többé regényeken gondolkodni, mert a birtokunkba
kerülne az összes elbeszélés. De soha nem
mesélhetünk történeteket, mert a gondolatok
nem születnek, nincsen kezdőpontjuk. Mihelyst
megkezdik láthatatlan életüket, azzal
hitegetnek, hogy öröktől fogva léteznek, mint a soha
nem olvasott, de mindenki által ismert regények
magától értetődése. Tehát nem az igazság szólal
meg a kimondhatóban, nem is a hazugság, mert az
mindig eltakart, de nem is a megnevezhetetlen.

Turi Tímea (1985-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Szóközök

lassan elmúlik és lepereg
fekete tintában oldódik fel
az elmondhatatlan
a megtarthatatlan
betűmolekulákra szétszedett szavak
mögöttes jelentéssel bíró apró álarcok
ez mind ami belőlünk itt maradt
üres miértek
bizonytalansággal
kendőzött válaszok
a végén három ponttal
semmibe tűnő szófoszlányok
kagyló héjában kucorgó magány
a realitás fekete fehér
tőmondataiba zárt
szóközökkel tépázott
elengedés

Antal Anikó Zsuzsanna (1981-)

Németh Bálint: Harmadnap

Ami testet ölt, aláveti magát a romlásnak,
ezzel tisztában voltunk, és azzal is, akadnak kivételek.
Megigézve álltunk előtte, kivételesen szépnek láttuk.
Legyintettünk, mikor hólyagos tenyerét felmutatta –
csak az A-vitamin hiánya, rosszul szereti bőrét,
de mi erre is tudjuk a megoldást. Aztán előadta,
hogyan idegenedett el a szakállától. Sima arca
ekkor valóban szemet szúrt, de úgyis csak provokál,
gondoltuk, mintha szőrszál csiklandozná a bőrünket,
hogy még jobban bízzunk benne. Hamarosan mégis
azon kaptam magam, hogy a használt borotvákat
vizsgálom a fürdőszobában, a többiek pedig
dühösen kiszórták a konyhaszekrényből a gyógyszeresfiolákat,
mintha sírkamrát ürítenének. Ő ott állt egyedül,
tekintetében a győztesek szomorúsága, fejében
furcsa lüktetés, amiről nem dönthető el, a másnaposság
vagy már a harmadnaposság tünete, esetleg az elvonásé.
Ahogy mi sem tudtuk meg soha, tenyere nem azért volt-e
hólyagos, mert túladagolta az A-vitamint.

Németh Bálint (1985-)