a szemedben reszkető fényben
egy talpalatnyi mennyországot
ilyenkor megállok egész más
szemmel látom a világot az ég széle
pattog ahogy körülfonják a lángok
és a felhők magukra húzzák azt a
szép vörös kabátot így úsznak át az
estén csillagsorok reszketésén
a legfinomabb hajnalok a fák feje fölött
nyíló vörös árok bekebelezi a gallyakkal
ölelkező távoli mennyországot
én nem vagyok isten de ilyenkor
a fák hegyére látok s megnyugszom
hogy szomjazza minden kis ágbog
a sarjadó világosságot.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése