Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part.
Nem tudjuk, hányan kerültünk ki,
és hányan vesztek oda.
Vonásaink még őrzik valami iszonyú,
nem emberi erőtől való félelem jeleit,
friss aszfalt
a menekülő állatok nyomát.
Aztán az eget látjuk,
a felhők mint a puszta kézzel szaggatott kenyér
belének szabálytalan darabjai.
A sziklák csillognak, szájban a nyáltól a fogak,
madarak próbálják kikölteni a köveket,
minden élni akar,
mi pedig nem siratjuk többé azokat,
akik most valami
távoli, sziklás partra érve
a vízbe dobálják feleslegessé vált óráikat,
mert megismertük azt a rövid ideig tartó,
egyáltalán nem bántó tanácstalanságot,
amit a fényre kiérő érezhet,
mintha valami mély vízből kilépve nem találná a parton a ruháit,
keresi még néhány pillanatig a testét,
aztán szaladni kezd abba az irányba, amerre sejti az otthonát,
és futás közben egyre kevésbé takargatja magát.
Izsó Zita (1986-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése