Nagy Zita: Üvegkép

bagolyfülekkel hallgatnak a fák
míg meztelen magamra igazítom
az életet – az esti ablaküveg –
– poros bársonyán – idegen hasonmás

ágak közt áll – kuszán – minden egyes
kimondott szóval kevesebben; minden
lélegzettel könnyebben; összes bűnnel
– nehezebben – pattannak a gallyak

széttárt ujjakkal – fésülni ki – a
világot; míg hulló hajszálai
combomra tekerednek – fényképek –

fergetege még nem elég érv, hogy élsz;
egyetlen lehelet létet, mosoly
boldogságot nem bizonyít; bánatnak

öröm nem valutája, rutinná vált
sors felett hamis hatalmat nyerhetek
önként tagadva meg mit elveszthetek;
napjaim besorozva lapjaim

leosztva; csalni fölös; tenyerén
téli fagyfegyelemmel a mindenség
hord vagy ökölbe – zár – törött üvegként
szilánkszélű mélyből vájt magaslat,

szögre öltött üvegkép visszaveri
a megőrlött fényt; lehetünk-e többek
mint prizmapillanatok múlt időben?

Nagy Zita (1987-)