elvéti az apró nyomokat,
karcolásokat az intarzián,
kiszakadt, így letakart huzatokat.
történetek, akár egy találó, tehát értelmetlen
hasonlat, bárki más számára elmondhatatlanságát.
ez sem tűnik fel többnyire, ahogy a
pillanatok épp beálló, aztán valamiért
elmaradó halálok körülményeit
véglegesítik felfoghatatlan csekélységű
időtöredékre. mint egy üres ruhaszárítóra
két napja épp csak letett esernyő ottfelejtettsége,
ami felé egy bűnügyi helyszínelő otthonosságával
indul meg az ember, s gondolja meg magát,
elvégre minek, félúton, mozdulat közben.
amit a legtöbben emléknek hívnak,
ezalatt kimérten, mind nehezebb
testként süllyed valami kontúrokat,
színeket, pontos részleteket ráérősen
mállasztó, absztrakt tartományban.
kipakoltunk? jó. berendezkedtünk?
akkor most újra, egyiket
folyamatosan a másik után. maradva,
mindig, mozdulat közben.
míg arcunk elmosódik lassan,
mint fényképen, múló emlékben,
az őszi, szűrt fényben, és sejtelmesnek
tűnik majd szomorkás mosolyunk.
Nyerges Gábor Ádám (1989-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése