de már csak csendben.
Minden holddal elfogy belőlünk
egy darab felesleg.
Néhány hajszálunkkal
lehullik rólunk a szégyen,
a mag a sötétben
erőlködés nélkül kicsírázik.
Felébredünk,
bár nappal volt eddig is,
tágul a rés, az ablak,
borozunk egy kertben,
megborzongunk,
a szél mindig fújt,
de sosem nevezte
magát huzatnak.
Ilyen egyszerű lett volna?
Kert, átjáró, az éden
két gondolat közti térben
kötéseink elengednek.
Éberek lettünk, ennyi változott,
tudjuk, akár a tolvaj, úgy jön el
minden egyes pillanat,
a gát átszakad, a félelem
kisodródik az idő peremére,
látjuk a vízfelszín
kifeszített szembogarát,
nem pislan a nád,
nincs ellentéte a szeretetnek.
Most van.
A rend nem huny szemet soha,
semmi felett
Bánkövi Dorottya (1994-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése