Simon Márton: Az egyedüllét szabályai

A hang a fejemben, és aki hallgatja.
Egyik sem én.
Most nagyon el tudnék mesélni akármit,
bár az egyetlen szavam ez a takaró.

Nem volna rossz kinézni.
Félálomban a vállammal érinteni egy hátat.
Minden ablak. És minden bőr.
A lombkorona mélyén erdőtűzről az ének.

Ezt valahogyan biztosan hívják. Unni
és elviselhetetlenül akarni egyszerre.
Én úgy hívom, kedd. Felvenni, ahogy alszom,
és azt nézni vissza egész nap. A semmi teremőre.

Simon Márton (1984-)

Ughy Szabina: Levélnyom

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál, én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk, te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.

Ughy Szabina (1985-)

Visky Zsolt: A szer. költ. nehézségeiről

Annyi szavam van. Neked
adnám őket, de minek?
Annyi szavam nincs. Neked
adnom őket korántsem egyszerű.

Visky Zsolt (1988-)

Závada Péter: Indiánnyár

Mint napsütötte reklám-indián,
oly barna most az árnyas Orczy tér.
Folt egy fakó dagerrotípián
- s csak állsz, ahogy a lábadon kifér.

Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér.
A szeptemberre külön színvilág van:
összekutyulva barna és fehér,
rumos kóla egy részeg indiánban.

Závada Péter (1982-)

Sztaskó Richárd: jó érzéssel

nem
tudom
kinek az
arcát kellene
kölcsön kérnem ahhoz
hogy jó érzéssel nézzek a
tükörbe de valami azt súgja
minden mozdítható mögött
ott a mozdulatlanság súlya

Sztaskó Richárd (1987-)

Aimee Saig: padaung

lehet hogy tényleg meg kell
menteni magamtól engem
ki tudná jobban mint te
mosolyogsz és csöndben leaggatod
a hátamról az évek óta cipelt terheket
mert nem hiszed el
hogy azok tartanak egyben

és én is mosolygok
és kicsit sírok a hálás megkönnyebbüléstől
aztán éjjel halkan hogy fel ne ébredj
újabb csigolyát kapcsolok le a gerincemről
és nem magyarázkodom
amikor a testtartásom miatt nyaggatsz
és azt sem mesélem el
mi lesz azokkal az afrikai nőkkel
akiknek a nyakáról
leoldják azt a sok aranygyűrűt

Horváth Benji: Idegenből

repülj, madár, ne várj ott rám, egyszer sötét
szemem lehunyva eljövök, felnézek.
én rég tudom, nincs vége semminek,
és nem takarja el sebét se föld, se ég, azért.

nem tudhatod, mit rejt a szürke, kék.
ki húzott el mérőzsinórt az űr felett,
ki rakta le két vég között szegletkövét,
a tenger forrását ki érintette meg,

hogy működésbe lépjen minden este
kutya és macska, szél, eső, leviatán,
százezer év, pokolpillangó játszó teste,
ahogy szagolgatják, harapják egymást

a hajnalok. és félj. mert hátravan még ezután
ezer halál, szülés, vérző cseresznye.
de mondtam már, hogy nem fogok fejvesztve
megfogni semmi nekem szánt mostvagysohát.

Horváth Benji (1988-)

Aimee Saig: Elég(ia)

Nagy szavak? Nincsenek. Kicsik sem.
Az igazi gyász mély. Leginkább hallgatag.
Csak kulcsok vannak, túl sok is, idegenné
lett ajtókhoz, s valami ősharag. Tárgya nincs,
nem oldja semmi. Csak kulcs. Az van. Meg ajtók,
amiken bemenni… ehh. És kín, és vigyor,
míg a szív szakad. No, meg új nap, mi alatt - mondják -
nincsen új már. Helyes. Ami volt - így marad.

Megszokom majd. Tudom. Megszokni semmi.
Érezni. Na. Az. Folyton keserűt nyelni,
és az a millió, őrjítő gondolat, hogy ugorj elé! Ki!
Le! Vágd fel! Nyeld le! Idd meg! Iktasd ki magadat…!
A jövőnek nincs képe immár, tehát én,
úgy tűnik, kép-telen vagyok. Tavasz,
meg ibolyák, meg színesre lobbant párok… jajj…
Ti! Élők! Hagyjatok… Hagyjatok!

Visky Zsolt: Hogy kicsit is

Meg kell tanulnunk elhelyezni
szerelmünkben régi szerelmeinket.
Az idő ritkán segít ebben, bár azt
gondolnánk: olyan a természete.
És ritkán a tekintet.

Mert nehéz neki nem beszélni, mint
késő ősznek a télről, a – miről is? –
hát igen, arról lényegében, a télről,
a telekről, pontosabban, régi
szerelmeink szép hordozóiról,
fordított kronológiával persze.

S most, ahogy itt teázom, és
fel kell folyton állnom a gép elől,
az sem egészen világos, hogy a
felejtés pontosan miért nem, ahogy
– tudjuk – nem megoldás a vers se,
az „egészséges emlékezés”, hisz
közelvalóvá tesz, szinte mintha térben...

vagy hogy magyarázzam, hogy kicsit is megértsem.

A kérdés természetesen megválaszolható.

Visky Zsolt (1988-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Clair de lune

felhővel takarózik az újhold
születik benne opálos remény
ezüst szálakból hímzett szótakaró
a mindenség titkát rejtő éjjelek
sötét egén
csillagkavicsok közt
rejtőző búvópatak
alszik a világ
vele együtt lélegzik valami
fehér hiány
kesze-kusza út
szférák zenéjére
különös hangnemben írt etűd
önmagába olvadó némaság
a tejút sötét bársonyán
álmodó nyugtalanság
felhővel takarózik az újhold
születik benne opálos remény
éj sötétjébe szerelmes
holdfény

Antal Anikó Zsuzsanna (1981-)

Kántás Balázs: Kiüresedés

Az álmok
akár óriás jegenyefák,
amiket messziről
kell a vállunkon elcipelni,
hogy megtaláljuk
az emlék-télben
felvillanó apró szikrát:
illatodat,
a kiüresedés
erdejének illatát.

Kántás Balázs (1987-)

Aimee Saig: fehérül

már egészen folyékonyan létezem fehérül
fehér a testbeszédem is te mondtad
amikor úgy huszadszorra láttál fürödni
s felismerted magad a szappanozásban
azóta újult rutinnal figyelem hátha tényleg
mint azon a régenvolt napon
amikor órákig egy lavór hypóban áztam
és sikáltam apu anyu nézzetek ide
még nem jött le mind de szépen
kifakultam
ugye

és később
nem mertem még csak nyikkanni se
míg vártam hogy a lázam hűljön s a nyers
var alól újra sarjadjon a bőröm
a fekete

Dékány Dávid: Szinkópa

Csak két hónapja ismerlek,
de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál,
abból egy évszak is kijönne.
Ezt egyszer hajnalban, részegen,
egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked,
először felkiáltójellel a végén,
de azt töröltem inkább,
nehogy felébresszen.

Dékány Dávid (1988-)

Kovács Áron: Hova soroljalak?

A beton olyan forró volt aznap este
hogy mikor mentem haza tőled
folyton azon járt a fejem hogy hogyan
lehet ilyen forró és miért fáj
és miért rögös és miért kemény és
miért kevert és miért egyenes
miért omladozik és miért jönnek
felém egyre gyorsabban
egyre erősebben
én pedig egyre gyengébben
egyre fájóbban
félve állok de te
váratlanul
átölelsz
és onnantól nem érdekel
sem halál,
sem élet.

Kovács Áron (2002)

Evellei Kata: Koreográfia csöndre

Feküdj most a napégette földre.
Arcodat fúrd a kövek közé,
hogy megszokják a szagodat,
és ne bántsanak többé, ha hozzád érnek.
A füvekkel, a sziklák közül
éppenhogy kisarjadt szálakkal
bánj óvatosan, mert ők testvéreid:
tenyeredet lassan zárd csak össze,
nehogy idő előtt kiszökjenek,
és érezhessék a markod melegét.
Figyeld meg jól a hangyák
zsinórját is, oldalra fordított
fejjel, egy vonalban velük,
egy egész ég súlyával a hátadon,
mozdulatlanul az ízelt lábak
hangtalan vonulása közben.
Így heverj, hiányzó víztükörként,
amíg mást nem parancsolok,
amíg én is melléd nem fekszem,
hogy együtt lüktessünk a földdel,
és kezeink lassan összeérjenek,
egymásba kulcsolódó párhuzamosok
a fehérre szikkadt végtelenben.

Evellei Kata (1988-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Impressziók

(Eső előtt)

Levendulaéjben mosdanak a fák
karjaikkal végtelen magasba nyúlnak
görbült asszonyujjaikkal az eget simítják
varázsigét olvasnak a növekvő Holdra.
Álommal hímzett szemhéjak a dunyhák
alattuk egy-egy lélek szunnyad illatag.
Fehér papíron szétfolyó akvarell az Élet.
Fekete felhőkbe törli könnyeit az Isten is.
Csak a Halál zenél zörgő falevélen
Feneketlen kelyhekbe önti perceink.

(Elválás)

Szürke hajnalban eltévedt utcalány a csend.
Szoknyája redőibe rejtvén őrzi titkait.
Éjjel vérvörös rózsát árul a Holdnak,
de virradatra liliom mossa fehérre ujjait.
Az éj fényei néma sötétben
ezüst selyemmel takarják szeretők csókjait.
Ébred a reggel tűzliliommal
Bíbor ölelés árnya nyúlik a falon
Vérvörös titkok csipkefüggönyén át
Búcsúznak egymástól
Szerelmes karok.

(Post scriptum)

Hűvös hiány.
Opálos pára cseppje pereg.
Hangtalan könnyez a tükörben a világ.
Felkavart állóvízbe sírja bánatát.
- Elázott emlékleporelló
végtelen percek gyűjteménye. -
Szárnyaszegett pillanatok maradtak utánad
Kölnid keserű illatát hagytad
post scriptumnak.

Antal Anikó (1981-)

Bukovenszki-Nagy Eszter: Mihez kezdjek

Mihez kezdjek a folyton fojtó aggodalommal, ami úgy szorít, mint levakarhatatlan szerető a szenvedélyes ölelésben, s végül megríkat.
Mihez kezdjek az árván fehérlő párnával mellettem?
És a papucsoddal, ami itt vár üresen?
Néha belebújok és lomhán csoszogok egy kört a lakásban, mintha beléd bújnék.

Mihez kezdjek ezzel a fickóval?
Kérdeztem a kocsmában, amikor megismertelek, hiszen te katona vagy, kopasz, szép testű, igaz vicces is, de nem az esetem, mondd, mihez kezdjek veled?
Hát, hozzád mentem feleségül.

Mihez kezdjek egy gyerekkel?
És mihez kezdjek gyerek nélkül?
Mindenki lepacsizott már a méhemmel — csak én nem.

Mihez kezdjek a szőrrel a lábamon?
Úgyis visszanő, hiába borotválom.

És mihez kezdjek a szemem sarkában egyre mélyülő kis ráncokkal?
Idővájta boldogságlenyomatok.
A nevetés szánkázott le önfeledten a szemem mellett — miért rejtegetném?

Mihez kezdjek az odaégett oldalassal?
Kikaparom a tepsiből az összes bánatommal együtt és kihajítom.
Majd eszek májkrémes zsemlét, mint régen a fesztiválok másnaptól lüktető reggelein.

Mihez kezdjek a tegnap estéről maradt fél pohár borral?
Magányra szedem, mostanában rendszeresen.

Mihez kezdjek a szamárfüllel a könyvben?
Már nem is értem, miért fontos, amit jelez, elillant a gondolattal észrevétlen.

Mihez kezdjek az eldugult lefolyóval?
Szólni kéne, de kinek?

Mihez kezdjek a tompa hegyű, megrágott végű ceruzával?
Halvány már a papíron a nyoma. Megviselt, nagyapám foga nyoma mélyed a puha fába. Nagyapámé, akit sosem ismertem. Csak a barázdák maradtak, meg a szokás, hogy én is rágom a ceruzát, mikor írok.

Mihezkezdés. Miheztartás. Vége(tt).

Bukovenszki-Nagy Eszter (1987-)

Székely Szabolcs: 21.; 23.; 25.

21.

Felépíthető, állhat, omladozhat.
Nem áll meg, erre van rászokása.
Miféle formát miféle forma bonthat
tartalommá. A háznak lehet-e háza,
ahová hazamenjen, ha belefáradt
a túl sokáig helyben maradásba.
Ez a ház nem lesz soha házad,
eldől, elindul: így marad magára.
Magára marad a víz és a partja.
Tart a rommá felejtés, mint a gát.
Megáll, körbenéz egy pillanatra
az idő, végül megadja magát:
nincsen senkije, nincsen birtoka.
Felejtene, ha volna még hova.


23.

hullani volna szép szerep
lassított felvételeken
téged szeretni nélküled
nem lehet megpróbálni nem
ragaszkodni a híd felett
rugaszkodni csak esni
derekadon a köteled
ez a pirosan bomló masni
és végül persze visszaránt
a hídon állók tapsa fenn
újraszokni a szép magányt
készül a gyáva szerelem
másik szerephez gyönge vágy
zuhan és nincsen gondja rád


25.

Szedelődzködő, szorongó készülődés.
Rövid alagutak a tengerparti sztrádán.
Büszke a part: hogy véget ér a földrész,
és éppen itt, a terrakotta márvány
égbolt, szikla, tenger hármas metszetében.
Az ormon ott a tábla: ez az utolsó orom.
Ebből vagy ebben veszek részt egészen –
feketén bólingat a világítótorony
a hullám verte családi üdülésben –
benne veszek részt vagy belőle, készen,
kavicsos kor, ezer szemével néz a part,
tengerre lát, morajt morajra hajt,
nyújtózni próbál messzi öblökig.
Szorong a készülődés, szedelődzködik.

Székely Szabolcs (1983-)

Drávucz Zsolt: Nyugalom

Az őszi ködtől nehéz volt tüdejében a levegő.
Gondolatai üveggolyókként gurultak szét,
koccanásuk visszhangzott a csontjaiban.
Napjai futurista festménnyé alakultak.
A folyóparti sétányt nézte, egyenpólós
kamaszok lépteit számolta, mielőtt elindult.
Az üveggolyókat később összeszedte.
Egyszer dombot épít belőlük, gondolta.
Reggel nyolc volt, épphogy észrevette,
hétfő helyett kedd. Minden nap ugyanolyan.

Drávucz Zsolt (1997-)

Károly Dorina: Január

Olyan a január
mint egy áthidalhatatlan
távolságú magasrepülés
alulról-felülről fehér
élő és élettelen
igazság és tévedés
ilyen légszomjas lesz
akkor is ha felnövök
tudom előre milyen színű
és állagát méretét is tudom
mert az időjárás nem változik azóta
hogy megtanultam az évszakok
rendes és rendetlen ciklikusságát.

Károly Dorina (1996-)

Bajtai András: A visszaút

El akartam mondani, hogy
éjszakánként megszöktem,
és visszajártam a kertbe. Hogy
térképek nélkül barangoltam
be a várost: a szűk tereket
és a néma parkokat. Szerettem
volna, ha tudod, hogy sálam
a térdemig ér, de sokak szerint
még mindig nem elég hosszú.

El akartam mondani, hogy
időm lejárt, és ez már a visszaút.
Ez a kövekkel és kavicsokkal
teleszórt szűk folyosó, ez a
boldogságnál is hosszabb, fehér
labirintus. Szerettem volna,
ha tudod, hogy nem ilyennek
képzeltem, most mégis indulok:
összegubancolódott ágaikkal ne
találjanak itt még egyszer a fák.

Bajtai András (1983-)

Visky Zsolt: Valamibe kapaszkodnom

Van, amibe kapaszkodnom.
néhány dolog, emlékek, miegymás,
nem tart meg, ha jön a szél vagy
ellenszél.
Súlyos vagyok azoknak, (bár edzem),
és minden, ami bennem. Te
kellenél.

Visky Zsolt (1988-)

Filó Mariann: ahol nincsenek

csak elkezdeni tudom az éjszakát valaki
más fejezi be helyettem miközben
idegen szögben ülök magam mögött innen
egésznek látszanak a csillagok s mintha
két kezébe fektetné a holdat az a tusarcú
univerzum bolygók és rendszerek nélkül
feketék a szemcsék ahol nincsenek atomok akár
egy gondolat cérnája az agyvelő mentén elhullott
mint a soha-nem - - percei a zavarnak kevés
ehhez a lélekcsend az egyenes amely megszakad

Filó Mariann (1995-)

Dékány Dávid: Teendők

Addig mondogatni a saját nevemet,
amíg már nem jelent semmit.
Egy egzotikus ország lakóitól megkérdezni,
nekik mit jelent az a szó, hogy egzotikus.
Rájönni, mi a logika az ábécé sorrendjében.
A jelenlévők közül egyedül tudni, hogy ez egy álom.
Valakit bevásárlókocsiban tolni.
Megkülönböztetni a normál szóközt a dőlt betűstől.
Dobni a royal flusht.
A Marson lovagolni.
Megtanulni lovagolni.
Elfelejteni biciklizni.
Leggyakoribb vendég lenni egy lakásban.
Sosem tudni meg, mit jelent az a szó, hogy bérmálkozás.
Addig nézni egy falevelet, amíg le nem hullik.
Látni a Halley-üstököst.
Teljesíteni valaki utolsó kívánságát.
Érezni, ahogy egy polip mindhárom szíve
egyszerre dobog.

Dékány Dávid (1988-)

Krusovszky Dénes: Augusztus

Annyira röhejes az egész,
mégsem nevetünk,
a felperzselt pázsiton
egy beszakadt nyugágy
vár valamire, vagy így menekül,
szemhéjunkon megül a por,
miközben egymást bámuljuk
rezzenetlenül, álmomban
megint hallottam a sakálok
vonyítását a kert alól, mondod végül,
amire szelíden biccentek egyet,
hiszen én zárom oda őket
minden éjjel.

Krusovszky Dénes (1982-)

Seres Rebeka: Pilinszky-variáció

Égve hagytad a folyosón a villanyt,
a foszladó világ felett
legyőzve, lustán fekszem el,
elomlik minden kívüled,
zuhanni kezd az éjszaka,
a csend törékeny és üres,
bizalmasan belém tapadsz,
fogad között fakó panasz,
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
te változó és mégis egy,
én számon tartlak téged,
csak én látlak. Vagy én se.


Felhasznált Pilinszky versek: Négysoros, Te győzz le, Éjféli fürdés, Őszi vázlat, Trapéz és korlát, Gyász, Könyörgés, Tilos csillagon, Magamhoz.

Seres Rebeka (1994-)

Pesti Daniella: Egyszerű dal

nem tudtál betelni
s megőrülni se volt már kedvem
a körben maradtál és lassan
magam is elfeledtem

átlátszó üveg-üresség kínja ez
vagy egymásnak fordított tükrök végtelenje
zavar a tisztaságban
a minden magától szabad sem lehetne

mindig csak valamire
vágyaim szétszáguldanak
villámok rezegnek nélkülük és velük
és megrendülten a magvam marad

mint édes gyermekét úgy őriz a bánat
meg-megül paplanján: a szívemen
gyötörlek de
nem gyötörlek szívesen

tartalak némán tartalak haraggal
kétségek ölébe esetten
fáradt bizalommal éber nyugalommal
gyöngéd és vigyázó kezekkel

állj a fénybe s én elrejtőzöm addig
rejtőzz el jól s a fénybe állok
hol nincsen tolakodás
ott nem kellenek határok

de fontold meg jól hol nincsen határ
hogyan is érinthetlek
volt ami volt és vagyok aki vagyok:
visszaadom az egyetlennek

Babiczky Tibor: Eseményhorizont

Ahogy egyre sötétebb
lesz, talán a világűr
hullámzó tereihez és a gyűrt
időhöz idomul, az élet
felét elhagyván, agyam,
úgy kapaszkodom

a látványba egyre inkább.
Figyelem fehér bőröd
és sötét hajad, kutatom
folyton, ha ruhában vagy,
ha meztelenül, vonalaidat..
Ez még nem az alkonyat

vaksága, de már tompább
a fény. Alakzatba meredten
állnak a fák aranyló
légiói. Délben még nem volt
árnyékom, most hosszan
terül előttem el a másik én.

Hiába fordulok,
nem tűnik el,
és sokkal nagyobb nálam,
akit ismertem, ismerni
vélek. Csak sétáltam,
kirakatokat, nőket nézve,

s nem vettem észre,
hogy megjelent. Most már csak
téged nézlek. De ő is
itt van velem. És egyre nagyobb.
Mikor eltűnik, mikor minden
árnyék egybeolvad,

mikor föld és ég sötétje közt
nem lesz már határvonal,
bizonytalan és egyértelmű
egység, akár a holnap,
eltűnök én is.
Vagy csak megvakultam?

Kezem kinyújtom. Nincs
kezem. Nem vagyok, de te
látszol megint.
Átsugárzol a csillag-
ködök homályos
térképein.

Babiczky Tibor (1980-)

Sztaskó Richárd: csak összezavarsz

hogy jössz
te ahhoz
hogy bele-
mássz az
álmaimba
minden
előzetes
bejelentés
nélkül
ezzel csak
összezavarsz
már magam
sem tudom azt
amiben biztosnak kellene
lennem

Sztaskó Richárd (1987-)

Krusovszky Dénes: Szakadni kezdett

Éppen, amikor hazaértem,
szakadni kezdett,
de így mintha
meg sem történt volna,
muszáj volt visszamennem
ázni egy kicsit.

Krusovszky Dénes (1982-)

Dékány Dávid: Dal az A-húrhoz

Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.

Nemsoká feljön a Nap, téged már várnak,
de rajtam ne kérj számon semmit,
a te döntésed volt, hogy inkább nekik hiányozz.

Innentől a titkod vagyok,
és nem beszélsz majd rólam, még a legjobbaknak sem,
és tudod jól, hogy mostantól csak mellettem vagy biztonságban.

Ismerek egy erdőt, aminek lombja ugyanolyan kék,
mint a pulóvered.
Ott fogunk tüzet gyújtani fűrészporból és raklapokból
szövetségünk évfordulóján.

Most pedig mehetsz.
Vidd a gitártokot,
abban hoztad a ruháidat meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád.
És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot,
az lesz a címe, hogy Dal az A-húrhoz,
mert az A-húr hangja bíborvörös,
mint első áldozatunk koporsójának bélése vagy a legszebb ünnepek.

És persze dehogy fogok elaludni rögtön.
Csak nem akarlak kikísérni az állomásra,
nem akarom látni azt a sok búcsúzkodó embert,
nekem már egy chatelés utolsó néhány hangulatjele is nehéz,
egyszerűen túl önző vagyok az ilyesmihez.
És nem akarok az állomásról egyedül hazasétálni,
mert a hirdetőoszlopok egy romantikus vígjáték plakátjaival vannak tele.
Egyenként kéne letépnem az összeset,
és a sarki utazási iroda katalógusán is
túl tökéletesre retusálták azt a párt
ahhoz, hogy ne törjem be a kirakat üvegét.

Szóval most inkább fürdök, legalább egy órát,
de előtte még sokáig bámulom
azt a két láda diót az egyik földszinti lakás előtt.
A fáradtság miatt úgy hallom, hogy bentről szólsz,
pedig csak a te hangodon folyik a víz,
lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző diófák nedve.

Dékány Dávid (1988-)