lesz, talán a világűr
hullámzó tereihez és a gyűrt
időhöz idomul, az élet
felét elhagyván, agyam,
úgy kapaszkodom
a látványba egyre inkább.
Figyelem fehér bőröd
és sötét hajad, kutatom
folyton, ha ruhában vagy,
ha meztelenül, vonalaidat..
Ez még nem az alkonyat
vaksága, de már tompább
a fény. Alakzatba meredten
állnak a fák aranyló
légiói. Délben még nem volt
árnyékom, most hosszan
terül előttem el a másik én.
Hiába fordulok,
nem tűnik el,
és sokkal nagyobb nálam,
akit ismertem, ismerni
vélek. Csak sétáltam,
kirakatokat, nőket nézve,
s nem vettem észre,
hogy megjelent. Most már csak
téged nézlek. De ő is
itt van velem. És egyre nagyobb.
Mikor eltűnik, mikor minden
árnyék egybeolvad,
mikor föld és ég sötétje közt
nem lesz már határvonal,
bizonytalan és egyértelmű
egység, akár a holnap,
eltűnök én is.
Vagy csak megvakultam?
Kezem kinyújtom. Nincs
kezem. Nem vagyok, de te
látszol megint.
Átsugárzol a csillag-
ködök homályos
térképein.
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése