Arcodat fúrd a kövek közé,
hogy megszokják a szagodat,
és ne bántsanak többé, ha hozzád érnek.
A füvekkel, a sziklák közül
éppenhogy kisarjadt szálakkal
bánj óvatosan, mert ők testvéreid:
tenyeredet lassan zárd csak össze,
nehogy idő előtt kiszökjenek,
és érezhessék a markod melegét.
Figyeld meg jól a hangyák
zsinórját is, oldalra fordított
fejjel, egy vonalban velük,
egy egész ég súlyával a hátadon,
mozdulatlanul az ízelt lábak
hangtalan vonulása közben.
Így heverj, hiányzó víztükörként,
amíg mást nem parancsolok,
amíg én is melléd nem fekszem,
hogy együtt lüktessünk a földdel,
és kezeink lassan összeérjenek,
egymásba kulcsolódó párhuzamosok
a fehérre szikkadt végtelenben.
Evellei Kata (1988-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése