Az üvegasztal sarkán lement a térded,
alig látsz a fájdalomtól,
zsémbes vagy velem,
aztán elnézést kérsz, sokadjára,
én pedig megvigasztallak, magam helyett
tanácsaimat és segítőkészségemet küldöm
a csatába, holott nem nyersz, és nem nyerhetek.
Szerelem vagy, tiszta és nehéz, olyan,
amely óvatlanul körbefonja napjaink.
S bár esténként két vert sereg túlélői kvaterkáznak,
ártatlan arcú kadétok, akik közös ágyba,
nagy tudással fekszenek, holnapra elfelejtik,
melyik lábbal induljanak, tükörben nézzék-e,
mit mutat.
Tinkó Máté (1988-)
.
.
.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése