mély levegőt elalvás előtt, és próbálok nem gondolni
a szánalom száraz, kemény csomóira a nyelvem
alatt, az egyetlen érzésre, ami talán még elég
erős és határozott volna ahhoz, hogy megmentse
ezt az összefirkált papírvárost és kishitű lakóit.
Hiszen nem maradt már választásom, egy lyukas
konténer lakója lettem én is, amibe, akár egy koszos
és szűk szemétledobóba, folyton belebámulnak.
Ide jutottam, és most már velem is csak az a kevés
történhet meg, mint a többiekkel, akiknek végtagjait
már nem a remény mozgatja, hogy sikerülhet még.
Mert ha például sötétedés után mégis elengednek
a négylábúakkal sétálni, persze szigorúan csak az
előre beszórt és fertőtlenített trapézok területén,
akkor én is vagy megvakulok, vagy meglátom, amit
egyáltalán nem kéne, mondjuk hogy az éjszakai futárnak
hat tömpe ujj van a kezén, vagy hogy néma kisfiúk
tompán búgó kerékpárküllőkkel szúrják át a fekete
kecskebékák hasát. És akkor mihez kezdenék ezzel a
feltételes látvánnyal, maradnak a kifordított álmok, és
inkább mély levegőt veszek, mert újabban úgyse nagyon
tudok rendesen aludni, túl hangosak ezek a pukkanások,
mintha valaki úszóhólyagokon taposna egész éjjel.
Bajtai András (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése